Előszó
Előszó
A szerelem és a halál játéka egy deszkaszál forradalmi polyptichonom épületében.
Már több mint huszonöt éve, hogy ez a drámai hősköltemény a maga egészében megfogamzott és vázlatosan el is készült. A körülmények arra kényszeríttettek, hogy megszakítsam ezt a munkát. De végleg soha nem tettem le róla.
1900-ban, miközben az Escholiersben a „Danton” próbái folytak és én a „Július 14.-én” dolgoztam, a következőket írtam:
„Minél jobban elmélyedek a fájdalomnak és az ember feletti hatalomnak ebben a világában, annál inkább érzem, hogy roppant méretű drámai költemény alakul ki bennem; hallom, hogy dörög a feltámadt óceán; ez a francia nép Iliasa. Soha a lelkiismeretek kapuját ilyen vad erővel ki nem tépték sarkából. Soha nem lehetett ilyen mélyen behajolni a lélek tátongó torkába. Soha a láthatatlan istenek és szörnyek, melyek a szellem mély odvaiban laknak, ilyen határozottan elő nem robbantak az éjszakából, mint ebben a pillanatban, mely fölséges és félelmetes volt, mint a villámcsapás. Nem csak egy letűnt korszak hősi drámáját szeretném megírni, hanem az élet erő lehetőségeinek és határainak próbáját is.”
Munkamódszeremnek megfelelően hagytam, hadd dolgozzon bennem az eszme. Mielőtt a sorozatos művet megalkotnám, megvárom, míg magától kialakul minden részében. Most ez a dolog már majdnem kész. Lassan érett meg, mialatt más szomszédos földeken, a „Jean Christoph”-on és a „Colas Breugnon”-on dolgoztam és a L`Ame Enchantée földjét fölszántottam. Lesz-e időm learatni és betakarítani gabonámat, mielőtt utolsó napom lejár? Nem tudom; de nem is fontos. Minden órának megvan a maga gyönyörűsége és fájdalma!
Nem kell itt idő előtt lelepleznem a vázlatos művek sorát, melyek elmémben a Forradalom drámai „chanson de geste”-jét* alkotják. Akinek csak valami köze volt a művészi alkotáshoz, nagyon jól tudja, hogy sohasem szabad lehámozni a fiatal gyümölcsöt, míg meg nem érett. A mű, amelyet saját ura és mestere meztelenre vetkőztet, akárcsak Candaule király a feleségét, nem az övé többé. Nem szabad hát a kíváncsi pillantásoknak kiszolgáltatni, csak mikor már be van fejezve.
Chansons de gestes: ó francia hősköltemény.
Csak annyit mondok el, hogy ez a tizenkét panneaux-ból álló polyptichon, mely a dráma mellett helyet biztosít a tréfás szatírának és puha fészket tart fönn az idilli pásztordalnak, a viharosra lázadt erdőben, egy nép vad ciklonnak szimfonikus képét akarja adni. Először csak messziről látszanak a társadalmi vihar terhes felhői Ermenonville fragonardi egén a jós látomású Előfutár* utolsó napjaiban. Azután döngő léptekkel robog elő, ledönti a falakat az Örömhöz írt Óda ifjú lendületében (Július 14.-e.) Fölébreszti az emberi szív mélyén alvó démonokat és romboló erői, amelyek elszabadítják láncaikról a „Bűvész inasokat,” túlcsapnak az akarat korlátain. Összezúz és össze-vissza dobál ez a vihar girondistákat, cordelier- ket, jakobinusokat, Dantont, Robespierret, villámcsapással sújtva az óriásokat („A Farkasok,” „Az Ész Diadala,” „Danton”) s ezt a sorozatot egy „Robespierre”-nek kell teljessé tenni. És miután lerombolta a múltat és a rombolókat, egy szárnycsapással tovarepül a lángba és füstbe borult mezőkről. A vörös felleg a messzeségbe vesz a megújhodott világon, míg Epilógusul a Forradalom lezártával a császári Franciaország egy maroknyi száműzöttje, királypártiak, király gyilkosok, halálos ellenségek, akik kibékültek egy svájci völgyben, a jurának, a haza kapujának túlsó lejtőjén, együtt élvezik a viharzó szívükbe megtért békét és az ég örök csendjét, mely mindenkié.
Jean Jacques Rousseau, aki Ermenonville-ben írta a Réveries du. promeneur solitaire-t.
Ha most ezekben az utolsó időkben, új feladataim ellenére is, visszatértem ezekhez a megszakított munkáimhoz, ez külföldi barátaim ösztökélésre történt. Az orkán, amely 1793-ban végigsöpört Franciaországon és tűzbarázdát hagyott maga után, s amely már majdnem kihunyóban volt, Kelet felé folytatta útját; letorpant Németország és Oroszország síkjára; a szellemraj, amely a Nyugat levegőjéből röppent elő, más népek lelkén rágódik, míg a mienk elcsitulva alussza ki túl erős mámorát. A mi Alkotmányozó gyűlésünk férfiainak szenvedélyei, amelyek lelohadtak a mi vérünkben, az övéket gyújtják ott túl lángra. Berlinben és Moszkvában rájuk ismertek. A „Danton” előadása Reinhardt cirkusz-színházában a berlini forradalmi harcokat követő napokban, rettenetes hatást gyakorolt a közönségre, mert olyan volt, mint a naponként megújuló harcok visszhangja a történelem boltívei alatt. És a „A farkasok” fölkavarták a lelkek mélyén Németországban, Csehországban, Csehszlovákiában, Oroszországban, sőt még a legutóbbi hónapok folyamán a földrengéstől sújtott Tokióban is az egyéni lelkiismeret és az állami lét összeütközésének újra aktuálissá vált problémáját, – a salus publica és a salus aeterna síkra szállását. – Stefan Zweig, a becsületes európai szellem, tizenöt év óta leghűségesebb barátom és tanácsadóm, soha nem szűnt meg figyelmeztetni, hogy legelső rendű írói kötelességeim egyike az a kőtörő munka, melyet a Forradalom véres hegyeinek kifejtésére vállaltam. Újra belevágom hát a csákányt a sziklába és itt az első kőtömb, melyet ezen a tavaszon lehasítottam. Ráírom Stefan Zweig nevét. Nélküle a sziklatömb tovább aludt volna a hegy gyomrában.
*
Akik otthon vannak a francia Forradalomban, első tekintetre ráismernek az emberekre és a való eseményekre, melyek tragikus „Játékomhoz” a tárgyat szolgáltatták. Louvet emlékiratai feljegyezték annak az üldözött szökevénynek a történetét, akit minden barátja eltaszított s aki tudva, hogy elveszett, visszatért a Girondeból a halál torkába, Párizsba s végighurcolta egész Franciaországon a fejét, amelyre díjat tűztek ki, hogy mielőtt lehull, megcsókolhassa szerelmes ajkát.
Ennek a vonásaiban pedig Sophie de Condorcet eszményített arcára, Cabanis barátnőjének szomorkás bájára lelnek rá. Jerome de Courvoisier, nevének csenésével és jellemével az utolsó enciklopédista, a lángelméjű Lavoisier kettős vértanúságát idézi emlékezetünkbe; de a legjelentősebb marad mégis a diadalmas homlokú és elnémított szájú férfi, Condorcet, aki luxemburgi padlás szobájába rejtőzve, megírta, mielőtt a mérget bevette volna, „Credo”-ját az „Emberi szellem haladásá”-ban, amely ezzel a hívő felkiáltással végződik: „A Tudás legyőzi a Halált!” – „Vulkán a hó alatt” mondotta róla d`Alembert…Az 1793.-i rettenetes tél után alig kezd még olvadni a hó a márciusi nap hevétől, mikor a dráma cselekménye kezdődik. De a tűz ott lappang minden fagyos szív mélyén és d`Alembert mondása valamennyire ráillik. Úgyhogy ezt a címet is adhattam volna „Játékom”-nak.
Bocsánatot kérek a történetíróktól azért a sok szabadságért, amit hőseim beállításánál vettem magamnak (és ez a szabadság elég nagy is ott, ahol Courvoisier a Convent ülését elmondja.) Már nem egy ízben így a „Théätre du. Peuple”-ben, a Théätre de la Revolution” előszavában és legutóbb a „Montespan” amerikai kiadásában kifejtettem művészi felfogásomat a történelemről. nekem a történelem a szenvedélyek és a természeti Erők gyűjtőmedencéje. Merítek belőle. Felhozom a medence mélyéről a nagy emberi dúvadakat, az ezerfejű fenevadat: a Népet és a belluáriusokat. nem izgat az, hogy hasonlók legyenek, mert örök életűek. Eszembe jut az a fölséges tanítás, amit Michel Angelo adott, mikor – nem Lorenzót, – hanem a Gondolkodót mintázta:
„Száz év múlva hasonlítani fog!”
A költő szerepe az, hogy énekelje, ha tudja, azt a Cantatet, amely „Für alle Zeit” szól. A történelmi dráma művészi hatóereje nem abban van, hogy mi volt a történelem, hanem, hogy mit jelent minden időben. 1793 forgószele még a világban kavarog. Halljuk, hogy recsegnek, ropognak a szomszédos erdők. A Dreyfus-per idején magunk is hozzádörzsöltük kissé a szőrünket a „Farkasok”-éhoz. A „Théätre du. Peuple”-nek egyik Lumet által rendezett előadásán Párizsban (amelyen Jaueés beszélt) kihallgattam az egyszerű közönség beszélgetését, amely naiv erőfeszítéssel igyekezett ráismerni Dantonban, Robespierreben, Vadierben és a többiben Jaurésra, Guesdere és másokra, akiket nem akarok megnevezni; és természetesen sikerült is neki. Azóta a mi Félisteneink és Minotaurusaink sokkal megragadóbb formában öltöttek újra testet Oroszországban. Ezek azok az örök „újjászületők,” azok a proteus ezeregy fátyla alól szünetlenül újra meg újra előbukkanó emberi Elementumok, amelyek a legfőbb vonzó erőt s a legnagyobb zsákmányt jelentik számomra a Történelemben. A napok szereplőinél, akiknek arcát fölfalta a sír, – sokkal inkább érdekelnek azok az Erők, amelyek testükben lakoztak és azóta másutt vettek lakást.
De szeretném ezeknek a letűnt napoknak különös fényét is megőrizni vásznaimon; mert minden napnak megvan a magáé. És úgy igyekeztem megírni ezeket a forradalmi drámákat, annak a stílusnak a színeiben, amelybe ezek a szenvedélyek öltöztek. Nem titkolhatom el magam előtt sem ennek az elaggott formának veszedelmeit, amely azzal a kockázattal jár, hogy mind a közönség egy része, mind az előadók hamisan érzik át. Jean Jaques lángoló retorikájának, amelyet Robespierre csatornázott alá s amely a műhelyek kormában hempergett meg, ennek a tajtékzó, gőzölgő, hulladékokat sodró áradatnak, amelyet vadul bocsát szabadjára a shakespearei Mannekenpis, Danton, szüksége van arra, hogy az olvasó és a színész ki tudja bontani a pólyákból a kerekded lendületet és a nagyon is megírt periódusok alatt ki tudja tapogatni a dacos vagy vonagló lelkeket. Ez a szónoki nyelv nem egy gáncsra ad alkalmat, amelyet nem kerülhetnek el, – nem is annyira a franciák – mint inkább az idegen előadók: mert ezek híjával vannak a mi érzelmes előadásmódjaink ösztönszerű hagyományának. Különben még nálunk is nem egy tévedés történt ezen a téren. Egy Taine magas értelmisége sem tudta (talán mert nem is akarta) felfedezni a szavak és ütemek akadémikus dagálya alatt vagy a gőzölgőn tova hömpölygő szóáradatban a convent szónokainak marcangoló szenvedélyeit és rettenetes őszinteségét, azokét a szónokokét, akik egyik kezükben a bárdot, a másikban pedig fejüket tartották – mint Fejükvett-Szent-Jánosok…! – Hogy ezt a zenét megérthessük, minden akkordjában ott kell hallanunk a rezdülését ennek az egymásba csendülő láncolatnak: gyűlölet, szerelem, halál…Ezt kell kézen fogni! A láz ott lüktet a tenyerében…
Ha tehát én Játéknak neveztem ezt a tragédiát, ez annyi, mintha ezt mondtam volna: „Mindenemet egy tétre!…
„A királyságomat egy lóért!” – kiáltja a csatában Richárd, a púpos zsarnok…A viharfelhő elvonul…Az életemet egy villámért! – Elvesztem. Nyertem.
1924. augusztus.
Romain Rolland
Személyek:
Jerome de Courvoisier a Convent tagja, 60 éves
Sophie de Courvoisier a felesége, 35 éves
Claude Vallée halálra ítélt girondista képviselő, 30 éves
Lazare Carnot a Jóléti Bizottmány tagja, 41 éves
Denys Bayot 65 éves
Horace Bouchet 25 éves
Lodoiska Cerizier 25 éves
Chloris Soucy 17 éves
Crapart a Biztonsági Bizottmány kiküldöttje
Timoleon, Ducin, Peau d`Ane házkutatók
Történik Párizsban, courvoisier lakásán 1794 márciusának vége felé.
Louis seize szalon nagy üvegajtó nyílásokkal, melyek a magas földszintre néznek, ahová három lépcsőfok visz fel a kertből.
A fenékfal közepén az üvegajtó szélesen ki van tárva s lejárást enged a kertbe a három lépcsőfokon. A kis kert verőfényben ragyog. A nyitott ajtó tengely vonalában egyenest szép, vitában álló, lilásrózsaszín orgonafa áll, a kert mélyén a kőfal látszik, mely a kertet az utcától elválasztja. Ez a fal nem nagyon magas. Ha egy gyermek a jobboldali sarokkőre felkapaszkodna, kinézhetne a tetején át az utcára. A fal fölött az esti ég pírja lángol, majd lassan kihuny.
A szalon belsejében:
1. Balra: két ajtó, egyik a rivalda mellett, másik a kert felől. Mikor ez nyitva van, egy hálószoba sarka látszik. A két ajtó között a baloldali fal közepén magas márványkandalló. A kandalló párkányán Voltaire mellszobra. Mögötte nagy tükör. A kandallótól balra Louis seize íróasztal. Az íróasztal és a rivalda mellett levő ajtó között kis sziget alacsony székekből, ahol félrevonulva lehet beszélgetni. A kandalló kiugrása, az íróasztal és egy kínai paravent elfogják a kilátást a kertre.
2. Jobbra: ajtó, mely éppen szembenéz a jobb falon a kert mellett nyíló ajtóval, ha nyitva van, lépcsőrács látható, mely a sarokban kanyarodik s látni az első lépcsőfokot, melyek a magas földszintről az utcára visznek le. A márványkandallóval szemben ablak nyílik az utcára. Ettől az ablaktól jobbra és balra két nagy XVIII-ik századbeli portré, mely a ház urát és asszonyát ábrázolja; a nőt húsz éves korában, mitológiai s a pásztoréletből vett allegóriák között, a férfit Didderot-szerűen, háziruhában, meztelen nyakkal, feje köré csavart kendővel, munkában, mintha láthatatlan hallgatósághoz intézné szavait. A két kép mintha jól érezné magát Voltaire mellszobrának társaságában, amely átmosolyog a szemben levő kandallóról. Madame Courvoisier arcképe alatt (amely közelebb van a két portré közül a rivaldához) nagy clavecin, amely másik alkalmas menedék félrevonuló beszélgetők számára.
Az általános benyomás az, hogy a miliő kifinomodott ízlésű, nagystílű, fényűzéshez szokott, de a feszélyezettség, a rendetlenség és a leromlás látható nyomaival. A monumentális kandalló üres: a darab vége felé nyomorúságos tüzet gyújtanak benne. Az íróasztal tele van iratokkal, amelyek között egy csésze kávé látható. A csillár le van kopasztva. Egész idő alatt állandóan egy szál gyertya világítja meg a színt.
