II.
II.
De mindezek a tévelygések még hagyján. Annál veszélyesebb volt azonban az elmélet másik része, az a képtelen gondolat, hogy életet szolgáló, világnézetes művészetre van szükség, tehát – szociális művészetet kell csinálni.
Eszébe sem jutott senkinek – semmi sem jellemzőbb erre a korra – a „tehát”-nak a problematikussága. Még lehetőségként sem merült fel ennek a kornak a tudatában a gondolat, hogy az élet esetleg nem csak szociális tendenciákkal szolgálható.
Ha egy barbár racionalizmust találtunk annak a törekvésnek a mélyén, amely kézzelfoghatóan formulázott világnézetet követelt a művészettől, ennek a racionalizmusnak egy még durvább materialista fajtáját kell látnunk abban a tévedésben, amely szerint hasznos világnézet pedig csak a szociális-politikai útbaigazítást tartalmazó lehet.
Pedig csaknem az egész új magyar művészet beleesett ebbe a tévedésbe. Kassák Lajos – bár újabban már ő is szembefordult régi esztétikájával – éppúgy azzal akarta igazolni egy időben a forma-kereséseit, hogy a szociális forradalom világnézetével szükségszerűen összefüggőknek hirdette őket, mint ahogy ellenfele. Hevesy Iván, azzal vélte a legsúlyosabb csapást mérni az új izmusokra, hogy kimutatta szociális szempontból való közömbösségüket. Kassáknak valóban nem volt igaza. Csak egy pillantást kell vetnünk például az új francia lírikusokra s észrevesszük, hogy az új formák kitűnően összeférnek a politikai reakcióval is; a magyar expresszionizmus forradalmi tartalma az expresszionista forma szempontjából épp úgy puszta véletlen, mint száz év előtt az, hogy az eredetileg konzervatív német romantika Magyarországon lelkes, kipirult arccal csillogott a jövőbe. S mégis: Kassák és Hevesy rokonok a gondolataik mélyén: mert mindketten meg sem vizsgálandó axiómának tartották, hogy a művészi formák értéke attól függ, mekkora a hasznuk a szociális forradalom szempontjából.
S ha a szociális-politikai agitációt követelő művészet-elméletek végső alapjait keressük, meglepő eredményre jutunk. Rájövünk arra, hogy Kassák és Hevesy közelebb vannak a megvetett naturalizmushoz és impresszionizmushoz, mint ahogy legnyomasztóbb álmaikban is gondolják. Rokonok és nagyon lényeges dolgokban: mindannyian csak a megfoghatót fogják fel s pozitívizmusuk elgátolta a metafizikai szükségleteiket.
Azonban az ember érthetetlen módon és céllal kinő a földből, rokon állatok nyüzsögnek és távoli csillagok milliárdjai csillognak körülötte, előtte az élet értelmének, a létezésnek és a halálnak rejtélyei – nem megdöbbentő-e ilyen körülmények között az a felfogás, hogy a művész akkor teljesíti legméltóbban a hivatását, ha megagitálja az embereket ennek vagy annak a politikai mozgalomnak a számára! Hevesy – a rikkancs, a plakát és a mozi útján – még futó napi aktualitásoknak is szolgálatába akarja hajtani a művészetet, mint egy ancilla societatis-t; s ha emellett általánosabb érvényű erkölcsi parancsok hirdetésére is (mint például; a munka nemesít) fel akarja használni a festőt és költőt: milyen kietlenül alacsony ez a feladat is a művészet igazi céljához képest, hogy értelmes tükör legyen, az élet egészének megmagyarázása. Mert az ember nemcsak a társadalomnak, hanem egy mérhetetlenül nagyobb és fontosabb egységnek, a végtelen és érthetetlen Kozmosznak is tagja s meg akarja találni a helyét az utóbbiban is. Már most nem világnézetes és nem hasznos-e az a művészet, amely a maga nagy magasából átláttatja velünk a világegyetemet, rávillant ennek rejtett törvényeire és megtanít rá, hogyan illeszkedjünk be titokzatos harmóniájába, Goethe költészete talán kevésbé szolgálta az életet, mint Herwegh politikai dalai, vagy Ady csak akkor prófétai, mikor a „Vörös nap”-ot írja meg és a „Rohanunk a forradalomba” című verset, de a szerelmes versek, az Isten versek, a Minden Titkok és a Halottak Élén költője nem az? Ady, akinél pedig őszintébben és vehemensebben kevés költő élhette még át egy embercsoport dolgait, máskép vélekedett. Ő alacsonynak érezte a politikát a metafizikához képest.. Ezt írta: „hadd ne bánjam már, mit csinál a magyar. Legyek két ország: Élet s Halál fia. Komédia minden, komédia, Nézzek immár nagyobbakra is.” („A vívódó magyar.”)
Legföljebb azt mondhatná még valaki az agitációs versek védelme, hogy ütközet közben nem időszerű dolog szerelmes verset nyomni a katona kezébe. Ez igaz is. Ám a harci dal sem volna időszerűbb. Az ütközet szempontjából a szerelmes vers semmivel sem fölöslegesebb, mint a harci dal. Mind a kettő egyaránt fölösleges. Az ütközet szempontjából csak egyet szabad cselekedni: odaállni a lőréshez és lőni.
Aki tehát azt kívánja a művésztől, hogy a gazdasági nyomorúság tényéhez igazodjon, az, ha következetes, azt kívánja tőle, hogy hallgasson el és menjen a lőréshez. De aki nem akar felolvadni a gazdasági nyomorúság tényéhez való alkalmazkodásban s akiben van erő is a szembeszegülésre: az igyekezni fog továbbra is megmenteni és felzengetni magában lénye minden húrjait.
Úgy is mondhatjuk, amit a ma divatos jelszavakkal szemben gondolunk: A művészet, amelyet mostanában múló aktualitások szolgálatába akartak kényszeríteni, forduljon az örök dolgok felé! Az ember lényegében mindig ugyanaz marad, az élet megélésének néhány – három-négy – módja tér vissza egyre az emberiség történetében s ezért a művészet éppoly kevéssé fejlődhez, mint ahogy a frakkban járó mai ember nem tud tisztábban és mélyebben szeretni vagy színesebben álmodni a testimádó vadembernél.
Nem azt jelenti ez, hogy ki kell kapcsolódnunk a napból, amelyben élünk. Az új művészet törekvései között egyike a legegészségesebbeknek az, hogy szabadulni akar az átörökölt rekvizitumoktól s italait az új élet még feldolgozatlan nyersanyagából akarj kipárolni. A futurizmusnak tagadhatatlan érdeme van abban, hogy például az irodalomba a természetnek – az új embertől távol eső – képei helyett bevonultak a nagyváros és a technika képei. Csak azt nem szabad hinni – pedig sokfelé megvan rá a hajlandóság, – hogy a művésznek egyéb feladata sincs, mint teletűzdelni művét a maiság összes kellékeivel. Kár olyan nagyon nagyra lenni azzal a technikával. Az expresszvonaton utazó és idegen világrészekkel drótnélküli beszélő ember maradhat rothadt, sekély, sőt konzervatív is. Még „modern”-ségnek is legföljebb igen kétes értékű rekvizitum-modernség az, amely együgyűen túlbecsüli az autót, a rádiót, a boulvardok zakatolását és a benzinszagot – az igazi modernség egész bizonyosan mélyebben fekszik, semhogy efféle külsőségekkel meg volna fogható, – a művészet, ezt mondani sem kell, meg éppen éhen halhat attól, hogy versünkbe vettük a „modern technika összes vívmányait.”
