Móricz Zsigmond: A magyar szépliteratúra virágoskertje.
Móricz Zsigmond: A magyar szépliteratúra virágoskertje.
Csak egy virágszálat akarok letenni erre a kriptára: százötven év minden verse és regénye és betűvel lebéklyózott Álma, itt fekszik halkan, meglapulva, szégyenkezve, üveglapok alatt.
A szívemet teszem le, mint egy beteg bimbót; közéjük vetem a porba, a könyvtárak és raktárak porába, a legszomorúbb porba, mely életet betemethet. az érdeklődéstelenség szürke porába.
Száz év múlva, vagy előbb, vagy később, az én könyveim is itt fognak hallgatni…
*
Két kislányomat kalauzolom; meglepő kíváncsisággal nézik, valami furcsa, fellobogó kíváncsisággal: s folyton azt érzem: nincs mivel dicsekedni előttük…Jaj, de kevés vagyunk mink magyar írók s írnokok és a világ minden írója együttvéve: mi is ez?…elmebaj?…azzal dicsekedjünk…Újra kérődzni, ami hálistennek már egyszer elmúlt: újra teremteni az életet?…Azt hiszem, minden író testi defektussal született, s a többi művész is, óh, mennyivel különb Toldi Miklós és Kinizsi Pál és Akhilles minden vak Odysseusnél…Hogy szerették azokat a nők…és milyen ragyogó szemmel s dagadó szívvel húzódott utánuk a bámuló tömeg. Mennyivel elsőbb a regény hőse, mint az írója…
Nem bírom elviselni; a kislányaim folyton valami édes és gyöngéd és megbecsülő jóakarattal nézik ezeket a könyveket. Hogy összeomlanának, ha Ágis, vagy Hunyady László, vagy a Hármas Vitézek személyesen jelennének meg: milyen boldogan néznének a Lilla szemében, aki e dalokat ihlette…Milyen más volna, ha magát az életet lehetne megtartani, olyan szépnek s ragyogónak és varázslatosnak, amilyennek az élet egy ritka pillanatában feltűnt valaki élő előtt…
*
Erről beszélünk s azt mondja a kicsim: Apukám, ha olvasom, én olyannak látom!
*
Meghatottan és szomorú megelégedéssel hajtom meg fejem: akkor jó…Én már rég eluntam s megtagadtam minden írásomat s nem vagyok képes egy sort elolvasni belőlük: de ha az olvasóban fel tudják a szavak ugyanazt a lángot és örömet ébreszteni, ami bennem írás közben volt, akkor nem ítélem őket megsemmisülésre…
Kedves társak, az Úr szőlőjének mívesei: hát nyugodjatok bele régi tollnokok: másé az élet, másé a bőség, másé a csók: mienk a lúdtoll s egy percnyi tömény mámor, amit mi magunk töltünk magunknak s felmutatva a Nézők szeme előtt, kiisszuk…
*
Eh, kollégák, vajon tudjátok-e odaát, milyen üres ez a kiállítás. Egy baka áll mellettem s nézi üvegen át a könyveket. Nem szól, nem tud hozzá szólni, ezek azok a könyvek, amiket öt krajcárjával lehetett venni a háború előtt az antikváriusoknál, mélyen leszállított áron…Akkor is csak így nézte…
De én akkor is áhítattal töltöttem órákat a kirakatok előtt s ma is hálás vagyok a Bibliofil Társaságnak, hogy 1120 kötet első kiadását összegyűjtött és kiállított. Mert valljuk meg magunk között, mégis csak ez a legszebb a világon: a költészet…
Olvasni is jó, de írni mindennél jobb.
