I.
I.
A király hálószobájában két inas foglalatoskodott. A hatalmas, nagy terem közepén óriási ágy állt, melyet nehéz, sárga selyemfüggöny takart el. Egy széles ablakon a kis Trianon kertjére lehetett látni. 1779. októberében vagyunk, a kora őszi este nesztelen homálya ráborult a kis Trianon parkjának nyírott fasorára.
A király hálószobájában nagyon kevés volt a bútor. Az ablaktól jobbra széles pamlag, íróasztal. Az inasok a kandalló mellett álló két karosszéket igazgatták. Egyébként, bár senki sem volt rajtuk kívül a szobában, nagyon halkan, lenyomott hangon beszélgettek.
– Teríteni nem kell, József úr? – kérdezte a fiatalabbik inas.
– Nem Jean, készen hozzuk be majd a hideg ételeket, különben mindjárt itt lesz Laborde úr.
Jean aggodalmas hangon mondta:
– Remélem, meg lesz velünk elégedve?
– Lehet, ha…Mostanában nagyon ideges a kamarás úr. Mióta őfelsége olyan rosszkedvű.
– Nem rosszkedvű, csak 63 éves.
József kezével intett:
– Az nem fontos az ilyen nagy úrnál.
Jean kémlelve nézett fel társa arcára, csak pár pillanat múlva kezdett beszélni.
– No hát tudja József úr, hogy ezt a kis rongyot, ezt a borzas Madeleinet ide ma behozzák…Hogy milyen szerencséje van ennek a részeges Serviennek…
József halkan fütyörészni kezdett.
– Már a portás sem akarja maga mellett tűrni – folytatta Jean – s a lánya mégis csak itt lesz a király hálószobájában. Ezt nem értem, József úr.
József elnevette magát.
– Ez a kis szőke Madeleine ott keringett, ott kóválygott a portás páholy körül. Szeretett arra ténferegni, mikor az apja nem hajtotta az utcára, hogy gitározzék, énekeljen, meg néhány soust összekolduljon. A király őfelsége egészen váratlanul arra ment Dubarry asszonnyal. Egy futó pillantást vetett a kis leányra és azt mondta a grófnőnek: „bájos szép gyermek.” Ez éppen ma egy hete történt.
– És ma már itt bent lesz a kis fruska. – Jean hangjából valami furcsa irigységféle csengett ki. – Ma este itt lesz…Hogy milyen szerencséje van ennek a mocskos állatnak, ennek a Serviennek! Korbáccsal verte véresre a gyermekeit, különösen azt a borzas Madeleinet. Mióta a felesége, meg az öreg Servien meghaltak, nem volt nyugta a leánytól. Úgy kijárt neki a szíjostor, mint ahogy más apa a kenyérporciót kiosztja. egyszer, tudja, én is kezébe adtam a kis fruskát. A haszontalan kölyök belopódzott ide.
– Micsoda? ide? Ebbe a szobába?
– Igen, mintha csak előre megérezte volna, hogy hol fogja a szerencséjét megcsinálni…A kislány – olyanok ezek a piszkos kölykök, mint a szarkák – valami gyümölcsfélét lopott ott a tálról. Én megcsíptem és odaadtam az apjának. Az apja aztán táncoltatni kezdte korbáccsal. Eleinte csak mulattam rajta, hogy ugrál a leány, mint az idomított majom a vásáron. De mikor láttam, hogy az a mocskos állat nem akarja abbahagyni a verést, hát kivettem a kezéből a gyermeket.
József a pamlagot fedő selyemszőnyeget igazgatta.
– Nem is tudom, hogy a portás, miért tart ilyen szemetet szolgának maga mellett, mint ez a Servien? Ki kellene rúgni.
– Ha eddig ki nem rúgták József úr, most már fel sem lehet jelenteni. Ha ez a kisleány…Én nem is tudom, mi tetszik rajta őfelségének?
József már festői ráncba szedte a szőnyeget most két lépést eltávolodva a pamlagtól vizsgálgatta művét, csak aztán felelt:
– Ez szerencse dolga, Jean. Az asszonyok sorsa mindig csak szerencse dolga. A véletlen dobálja őket ide-oda s a véletlentől függ, hogy véresre korbácsolják a testüket, vagy selyembe, csipkébe burkolják őket? Dubarry asszony a kisleányt kimosdatta, megfürdette, beparfümözte s ma este mint névnapi ajándékot fogják a királynak ide behozni. Ha okosan és ügyesen viseli magát, egész életet rendben lesz, ha nem, – holnap megint visszaadják az apjának és ugrálhat a Servien szíjja alatt mint – hogy is mondta maga – igen, mint az idomított majom.
Jean hangosan felnevetett, de aztán hirtelen egy perc alatt komoly ráncokba szaladt arca. Józseffel együtt mélyen és alázatosan meghajtották magukat, Victor de Laborde úr lépett a szobába.
A király első kamarása magas, szikár termetű férfi volt. A szava – még mikor a szolgákhoz beszélt is – csupa udvariasság és előzékenység, a tekintete kemény, hideg és átható. Egy pillantást vetett az elrendezett szobára, aztán az inasokhoz fordult.
– Rendben van minden?
– Igenis, kamarás úr, – felelt József halkan, míg Jean lehajtott fejjel állt társa mellett.
Laborde úr bólintott.
– Önök kint várnak a tálalóban, ha a király őfelsége jelt ad, behozzák a két személyre megterített asztalt és ideállítják a kandalló elé.
Egy pillanatnyi szünet után folytatta:
– Egy kis fát még a kandallóba! Itt nincs elég meleg. Itt van a gitár? A kisleány gitárja. Jól van, tegyék ide a jobb sarokba. A szervírozásnál különösen ügyeljenek, hogy zavarba ne hozzák a leányt. Akármilyen ügyetlenséget követ is el, nem szabad észrevenni. Egy hete tanítják már enni, inni, de nem túlságosan tehetséges és megtörténhet…Egyebekben értenek engem!
József meghajtotta fejét:
– Tökéletesen, uram.
– Akkor hát –
Laborde úr kezével intett s a két inas gyorsan kiment a szobából.
