Az idegen népeket
Az idegen népeket
Jókai, aki alig mozdult ki hazulról, nem nagyon ismerte. Belsejükbe nem látott be, bennük csak a külsőt, az egzotikumot vette észre. Az ő németje mindig nehézkes, az ő franciája mindig udvarias, az ő angolja mindig flegmatikus, az ő tótjai mindig komikusak, de jóakaratúak (Tallérosi Zebulon a Kőszívű ember fiaiban, Frányó, a kanalas tót a Gazdag szegényekben). Sokat ír a misztikus oroszokról is, de csak a fatalizmusukat veszi észre. Szereti a lengyeleket és a lengyel nála mindig a szabadságharcos mártír.
Szereti kisebb elbeszéléseiben megírni a híres szabadságszerető népek végső küzdelmeit, a dalmaták, majd az uskókét (Egy játékos, aki nyer), aztán a svédeket, a cigányországbeliekét, a bogumilokét és varángokét (Három márványfej).
Szereti leírni az 1863-i nagy ínséges esztendőt (Szerelem bolondjai, Régi jó táblabírák). Vagy a nagy árvizet (Kárpáthy Zoltán, Új földesúr, Gazdag szegények, Szabadság a hó alatt), Néva kiáradását (Szabadság a hó alatt, Jövő század regénye), az Etna kitörését (Rákóczi fia).
