Kosztolányi Dezső: Zöld szamár
Kosztolányi Dezső: Zöld szamár
Ennek a színháznak az igazgatója a zöld szamár, ki zöld nyakbavető kendőt visel s valódi szamárfejet, valódi szamárfülekkel. Mikor megjelenik a színpadi lámpák fényében, a közönséget üdvözölve fölemeli két kezét, lenn pedig a zenekar, mely egy zongorából, egy dobból, egy rekedt kürtből s néhány jazz band-kellékből áll, tréfásan hősi tust zendít meg. A zöld szamár szerény. Megvan az a becsülhetetlen jó tulajdonsága, hogy nem ad semmiféle programot, nem beszél, ennél fogva okosnak is gondolhatjuk. Színigazgatóink között nem ő a legellenszenvesebb.
E kis színház mögött néhány fiatalember áll. Hangsúlyozzuk, hogy semmi közük a régóta levitézlett külföldi divatokhoz, futurizmushoz, expresszionizmushoz, dadaizmushoz. Az előbbi két irányhoz valóban nem húznak. De ami hajlandóságukat illeti, úgy látom, hogy mégis a dadaizmussal tartanak atyafiságot. Ők nem vállalják ezt a rokonságot. Mindössze egy szatirikus színházat akarnak megteremteni, hol tormát reszelhessenek a mai erkölcs, hit nélkül szűkölködő társadalom orra alá. De a dadaizmus nem épp ezt a szatírát műveli-e?
A dadaizmus egy fáradt, mindenből kiábrándult század művészi-művészietlen halandzsanyelve, mely fintorát fordítja minden és mindenki felé, a színház felé éppúgy, mint a közönség felé. Tudja, hogy nem gyűjtheti össze egységes, lelki, szellemi nézőpont jegyében a tömeget, mint a boldogabb görög vagy keresztény kor, ezért legalább apró villanásokkal, tótágast álló helyzetekkel, bárgyúságokkal, szemenszedett képtelenségekkel próbálja csigázni az elcsigázott idegrendszert s közben azon való keserűségében, hogy a világon semmi sincs rendben, tiltakozásul, elégedetlensége bizonyságául titokban – a zsebében – fügét mutat az uralkodó rendszer szólamainak. Ebben a magatartásában őszinte. Tréfáját nem szabad léhának vélnünk, mert alkotó fájdalomból fakad.
Akik ezt a színházat avatják, szintén hisznek, legalább hitetlenségükben s azokban az íróikban, kik ezt hirdetik. Ivan Goll két költeményét jelenetezik meg stílusosan úgy, hogy egy igéje sem vész el, szemünkbe szökken, ami fontos és jelentős. A költő lázasan, önmagával tusakodva keresi a közönségét, egy verset diktál, négy gépírókisasszony kopogja szavait s ismétli gépiesen egy-egy mondatfoszlányát, jelképes értelmet adva neki.
A másik darab szintén színpadra tett vers, Párizs egy hétköznapja, cikázó képek a gazdagok mulatozásáról, munkások gyötrelméről, a földalatti villamosról, autóelgázolásról, látszólag minden rendszer nélkül, de mégis oly módon, hogy végül a néző arra döbbenetes tudatra ocsúdik, mennyire céltalan, reménytelen az a valami, amit ma életnek neveznek. Jean Cocteau komédiája egészen dadaista. Az Eiffel-torony tetején – miért és hogyan? – esküvőt tart egy szép pár, fölvonul a család, mohos, rettenetes alakjaival s az író undorában megtréfálja őket, de magát a színdarabot és hallgatóságát is. Szereplői csak mozognak, szerepüket két színész mondja szócsövön, a zene csúfondárosan shimmy-muzsikát, ismert operadallamokat, Chopin-gyászindulókat játszik, mintha lomtárba került műveltségünk végeladása lenne.
Friss kedvvel, sokszor eredetin hozták színre ezeket az apróságokat. A kiállítás, ha nem is pazar, de gazdag ötletekben, a színészek értik a szerző szándékát, a régi görög kar gúnyos szereplése megrázó. Hogy a vállalkozás fönnmarad-e, életképes lesz-e, az nyilván nem rajtuk múlik, inkább azon, hogy e sajátos, fejlődésre nemigen képes irodalom külföldi és itthoni képviselői tudnak-e majd megfelelő darabot szolgáltatni.
A zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár.
