Füst Milán: Maeterlinck: Tintagiles halála
Füst Milán: Maeterlinck: Tintagiles halála
(Eljátszották a Zeneakadémián)
Tudok-e még úgy lelkesedni érte, mint valaha? S vajon mivé érlelte a sok hosszú év a róla szerzett s úgy látszik, igazán tartós benyomásokat?
Kőfolyosók sötétje, vaskapuk néma misztériuma – nyilván ilyesmire kell elkészülve lennem ma is… Ki ne emlékeznék Maeterlinck műveinek erre az egységes, de egyhangúnak is mondható alaphangulatára? S ami ennek majdnem ellentéte: nem frissen él-e mindenkiben, aki ismeri őt, élénk, fiatalosan élénk értelmességének emléke is?… amely eszesség bizony sokszor oly nehezen egyezik azzal a bizonyos köddel – a Maeterlinck szívének oly kedves borulattal. Maeterlincknek ragyog a szeme – mint a nyílt eszű gyerek, úgy örül könnyen járó, kitűnő értelmességének – s annak, hogy a mélyből mindig oly pompás ötletekkel megrakodva tér meg… s hogy tud és mer bátran és szabadon beszélni… Jól is lát – élesek a szemei… s mégis, tekintete menten elborul s máris az álmodozás messzeségébe vész, mihelyt odanézünk, hogy szemügyre vegyük őt. – Mi más ez, mint affektáció?
Az sem éppen rokonszenves tulajdonsága, hogy úgy keresi a titokkal való találkozást. Elfátyolozza a lámpáit, csakhogy ott tapogathasson a szobasarkok szörnyűséges árnyékai közelében – s hogy aztán riadva visszakaphassa kezeit… Ő barátkozik avval, ami félelmes…
De az iszonyat, a szörnyűség – a vérfagylaló kiáltás is csak költemény neki… mert ez is, a fájdalom eksztázisa is éppúgy együtthajtója annak a nagy egységnek, annak a nagy szépségnek, amellyel e világ kozmosza lelkében tükröződik – nem kevésbé alkotóeleme, mint ami bájos. Ő a rettenetest a bájossal elegyíti s ravaszon kavarja.
Finom e hang, a Maeterlincké – kellemes, finom és csendes. Hőseinek arcszíne is halovány… azok alakja is veszedelmesen karcsú s az egész mű már-már oly légies, mintha nem is rólunk, emberekről, hanem árnyékainkról szólana… amikor egyszerre elhangzik az a bizonyos rémes sikoly… vagy: legurul egy-egy vaskos földi göröngy… Fellélegzünk. Még mindig itt vagyunk tehát e földön.
Mert kitűnő ízlése, kitűnő művészi érzéke van. Jól tudja ő, hogy mi a művész legfőbb kincse – hogy nagy kár volna az, ha e sáros, piszkos földi anyag – e legvalódibb kincs – egészen elveszne az ujjai között. Tudja ő, hogy többet tesz, ha egy kancsónak szép fület kanyarít belőle, vagy ha görbe vesszőből vastag kosarat fon – hogy ez több, mert élőbb, mert igazabb, mert földibb, tehát magával ragadóbb, mint az összes testetlen elgondolás. Tisztában van ő vele, hogy mi a formálás, a mintázás, a materializáció: hogy ez a művész legfőbb öröme és legfőbb kötelessége. És meg kell hagyni: mintázni is kitűnően tud.
Kancsót is kanyarít tehát, kosarat is fon. Légvárainak előcsarnokait légies szolgálóleányok durva kefékkel súrolják. Kőművesek jelennek meg szerszámaikkal. S egy-egy nagyon konkrét, nagyon reális szó hangzik el olykor a sok sóhaj között.
– Nyisd ki… csak egy kicsit! – Keresztülbújok… Hiszen olyan kicsi vagyok! – jajgat a szegény kis álomalak, a szegény kis Tintagiles a halálos sötétben, egy vaskapu mögött.
Ha most visszagondolunk Maeterlinckre, úgy tűnik nekem, hogy nyilván ez a kvalitása lehetett az, amellyel oly sokáig hatni tudott reám… s amely még mindig élteti benne, minden elidegenítő tulajdonsága ellenére is.
Így vélekedtem róla az előadás előtt. Utána azonban e rokonszenvnek még egyéb magyarázatát is találtam. S úgy vettem észre, hogy a távolból méginkább lehet gúnyolódni felette, mintha ott van az ember és hallgatja őt. Mert ott – mégis csak újra lebilincsel.
*
A kicsi, hajszálvékony és tökéletesen egyszerű meséket kedveli – mert ami ennyire egyszerű, annak tisztább, áttekinthetőbb, merészebb lehet az ívelése –, ez pedig fontos oly művésznek, aki evvel az íveléssel akar sokat mondani, aki evvel többet kíván kifejezni, mint magával a mesével. – Tintagilest hazahozatták a kopár, magános szigetre, mert az agg királynő, akit senki sem ismert, koronáját félti tőle s meg akarja öletni. S meg is öleti. – Ez a mese.
Ami az ősidőben történt, arról szívesebben hisszük el, hogy oly egyszerű történet volt s hogy misztikus homály borítja szereplőit. S még azt is, hogy úgy játszódott le egykor, mintha Valaki nekünk, utódoknak e mese által a lét valamelyes magyarázatával kívánna szolgálni.
S valóban: – alig hangzik el az első szó – máris érezzük, hogy nem Tintagilesről s nem az agg királynőről van itt szó. Hát miről? Nem tudom. Oly szegény, ártatlan gyerek, akit folyton az iszonyat fenyeget – én magam is voltam, sőt hajlandó vagyok ma is annak érezni magam. – Azt az aggodalmat pedig, amelyet e darabban mindenki érez – a bizonytalantól való irtózást, én is érzem, mióta élek. S ez az érzés, mint a lidércnyomás üli meg az ember mellét az egész darabon keresztül. S ez a félelem: – maga a darab.
S még ezt az egy érzést sem növeli monumentálissá. A monumentalitáshoz több valóság kellene. Ő előbb szuggesztív lassúsággal adagolja, aztán hirtelen az egzaltáció tetőfokán rohan fel vele. S oly távoli lobogás ez is, oly homályba vesző… Tintagiles egy bezárt kapu mögött esdekel az életért.
*
Egy érzésnek s finom hullámzásainak drámai ábrázolása, könnyed, majdnem leheletszerű külső történet útján: ezt tette tehát Maeterlinck feladatává. Más atmoszférába helyezi szereplőit, olyanba, amelynek visszhangja, akusztikája merőben különbözik a mienkétől. – Egy-egy halk szó néha percekig ide-oda csapong az üres térben s ahelyett, hogy elülne, messzeségből hangzó, elnyújtott jajongássá nő meg. Legegyszerűbb cselekedeteinknek megváltozott jelentősége pedig – mint megnyúlt árnyékunk valamely imbolygó mécses fényénél – csodálkozással, idegenkedéssel tölti el.
Mert: már azáltal is, hogy semmi többet nem akar mondani, minthogy evvel az egyetlen, eredendő idegenkedésünket, megfélemlítettségünket magába foglaló érzéssel s annak feszültségeivel akarja telíteni az atmoszférát – úgy érezzük, hogy már ezáltal is megnöveli a mondanivalóit. – Csakhogy: ez az érzés maga is ködös s bizonytalansága miatt nyugtalanító s ő ahelyett, hogy azt tisztázni, valamelyesképpen meghatározni törekednék – azon igyekszik, hogy ezt a bizonytalanságot, ezt a nyugtalanságot nagyszerű mesterkedéseivel még fokozza. Beállítja a mécsest – lobogtatja –, szándékosan növeli az árnyékot. A bántó szándékosság és ihletettség furcsa vegyülékéből jött létre ez a darab s úgy vélem, összes művei.
Maeterlinck nem mindig jóhiszemű. Darabja nem egy helyén úgy érezzük, hogy már régen felébredt s még mindig átszellemült önkívületet tettet. – De különben is: oly ízlésesen dekorál, oly hozzáértő műgonddal helyezi el freskó-színei tompa foltjait s oly nagy a fontossága művében mindannak, ami szép vagy artisztikus, hogy már-már gyanakodóvá, ingerültté tesz minket: nem egy egészen józan ember mesterkedéseinek ültünk-e fel?
S mikor ismét sikerülne elhallgattatnia kétségeinket, akkor megint okosságának egy-egy kiábrándító csöppje az, amely felriaszt… S ez a sok uszály! Mintha nehéz gondolatok uszályát vonná maga után szereplőinek legegyszerűbb mondanivalóival is! – Ennyi affektáció egy ilyen kicsi műben!
S mégis: – ha ez a sok minden zavaróan hat is – azt kell mondanom, hogy kárpótol minket mindezért. Már mondatai is! – mily tiszták, élesek, világosak ezek – s épp oly világos a mondatoknak egymásra való következése s a darab felépítése. Többnyire ketten beszélnek egy-egy jelenetben: – s e dialógusok tartózkodó hűvössége, előkelő lendülete már-már a tógák redőzetét s a görög tragédiák átfinomult pátoszát idézik elénk… amikor egyszerre könnyű zavar, könnyű remegés fut át a dialóguson… Mégiscsak más ez, mint a görög tragédiák – érezzük. Idegesebb, érzékenyebb, líraibb dialógus ez, s nem is dagad ki azzal a kibékítő teljességgel. El-elfúl a lélegzet s kihagy a szívverés. S ez az idegessége – ez is közelebb hozza szívünkhöz.
S az alakok – mennyi báj van azokban! Költői kedvvel, gyengéden vannak megrajzolva – jobban szólva: odalehelve. S a háttér tompa színeiből is mennyi melegség s a fennkölt dialógusból mennyi szeretet sugárzik!
Maeterlinck kiváló művész!
*
A Zeneakadémián meglepően kellemes díszletekkel, ízlésesen, jó stílusérzékkel játszották el a darabot.
Keleti Artúr fordítása is szép – bár egy árnyalattal talán még modorosabb, mint az eredeti.
