Kernách Ilona: A penitencia – Jelenet –
Kernách Ilona: A penitencia
– Jelenet –
– Jelenet –
Az ember: Hol vagy, asszony?
Az asszony: Itt vagyok.
Az ember: Tiszta inget nekem, frissen vasalt gatyát, bársony mellényemet. A csizmámat kivikszoltad?
Az asszony: Nem!
Az ember: Nem? Hogy lehet az?
Az asszony: Amint látja, lehet.
Az ember: Hogy merted ezt megtenni, hogy ne tedd?
Az asszony (vállat von): Úgy. Nem volt rá érkezésem.
Az ember: Mit beszélsz? Érkezésed nem volt kivikszolni, az én csizmámat?
Az asszony: Kend is kivikszolhatja magának egyszer.
Az ember: Én? Hogy gondolod te azt?
Az asszony: Úgy, hogy azért még nem fordulna fel a világ.
Az ember: Hm. (Nézi.)
Az asszony: Bizony, magad uram, ha szolgád nincs.
Az ember: De nekem van feleségem!
Az asszony: Van kendnek, nemcsak felesége, más is!
Az ember: Miféle más is?
Az asszony: Olyanféle. Vikszolhatja az is.
Az ember: Mi az az olyanféle az is?
Az asszony: A kend babája. Akit kend meg akar táncoltatni benne.
Az ember: Hogy én kit táncoltatok meg benne, az már az én dolgom. Megértetted?
Az asszony: Az már a kend dolga. Megértettem.
Az ember: Nahát. Ezt vedd tudomásul, egyszer s mindenkorra.
Az asszony: Tudomásul veszem. Annál is inkább, mert ha a kend dolga az, nekem meg más a dolgom akkor.
Az ember: Mit? Neked meg más a dolgod: akkor?
Az asszony: Igenis akkor. Meg azután is. Mindég. Mindenki a maga dolgát végezze akkor.
Az ember (homlokát ráncolja): Mit beszélsz itt nekem? Kezdelek nem érteni. (Mérgesen.) Hallod, asszony!?
Az asszony (közönyös): Mi baja már megint.
Az ember: Hallod vagy nem hallod?
Az asszony (nem jön ki a flegmából): Hallom. Hallom. Persze, hogy hallom. Azért ordít, hogy halljam.
Az ember (közelebb megy hozzá): De hogy kell felelni akkor, ha én (mellére üt), Kukucska Demeter, a te urad, kérdezlek téged, hogy hallod-e?
Az asszony (ingerlő fölénnyel mosolyog): Hallom, édes hékám. Mit parancsol nekem?
Az ember (orrát összehúzza, mintha szimatolna): Mondjad csak… Mit piszmogsz te ottan?
Az asszony: Én nem piszmogok. Inkább nagyon is sietek.
Az ember: Arra felelj, amit kérdek.
Az asszony: Láthatja. Varrogatok szépen.
Az ember: Mit varrogatsz te szépen? A nadrágomat foltozod talán?
Az asszony: Dehogy. Selyemkötényre való csipkét varrok.
Az ember: Kinek?
Az asszony: Hát kinek? Magamnak.
Az ember: És neked az előbbre való az én csizmámnál?
Az asszony: Most az egyszer igen. És mától fogva mindég.
Az ember: Hm… (Tovább szimatol, szemét hunyorítja.) Hát az ajtószögön mi lóg?
Az asszony: Szoknya.
Az ember: Miféle szoknya?
Az asszony: Olyanféle…
Az ember: Olyanféle?
Az asszony: Mint a kend mellénye. Bársonyszoknya.
Az ember: Bársonyszoknya?
Az asszony: Bársony.
Az ember: Kinek a szoknyája?
Az asszony: Az én szoknyám.
Az ember: A te szoknyád bársony?
Az asszony: Az én szoknyám bársony.
Az ember: Hát ez mit jelentsen?
Az asszony: Hogy ezután bársonyszoknyában járok.
Az ember: Hm.
Az asszony: Igen bizony. Hm.
Az ember: Az meg ott az ágyon?
Az asszony: Az meg a fityula.
Az ember: Milyen fityula?
Az asszony: Szép selyemfityula.
Az ember: Kinek a fityulája?
Az asszony: Az én fityulám.
Az ember: A te fityulád is selyem?
Az asszony: Az én fityulám is selyem.
Az ember: Hát ez mit jelentsen?
Az asszony: Hogy ezután selyemfityulában járok.
Az ember: Hmm.
Az asszony: Hmm, bizony. Hümmögjön csak. Hümmöghet. Az jól is áll kendnek.
Az ember: De majd én körülvizitállak téged.
Az asszony: Vizitálhat.
Az ember: Kívül-belül.
Az asszony: Csak rajta.
Az ember: Hát az a rongy, ami ott a fiókodból kifityeg?
Az asszony: Nem rongy az.
Az ember: Hát mi az?
Az asszony: Rojt.
Az ember: Milyen rojt?
Az asszony: Kendő rojtja.
Az ember: Milyen kendő rojtja?
Az asszony: Vállkendő rojtja.
Az ember: Miféle vállkendő rojtja?
Az asszony: Selyem vállkendő rojtja.
Az ember: Kinek a selyem vállkendő rojtja? A te selyem vállkendőd rojtja. És hogy beszélsz te velem?
Az asszony: Hogy beszélek kenddel?
Az ember: Ilyen hetyepetykén. Szemtelenül.
Az asszony: Úgy beszélek, ahogy tudok. Amint gondolom. Amilyen én vagyok. Nem tetszik ez kendnek?
Az ember: Nagyon is nem tetszik ez nékem.
Az asszony: Ha nem tetszik, tegyen róla.
Az ember: Te… Nézz csak rám?
Az asszony: Nézek hát.
Az ember: Tulajdonképpen mit gondolsz te rólam?
Az asszony (vállat von): Én? Mit gondoljak kendről? (Elhúzza a száját.) Semmit se gondolok én kendről.
Az ember: Úgy… Semmit se gondolsz te rólam. Hát aztán, azt hiszed, hogy bolond vagyok? Akit te vezethetsz? Az orromnál vagy tán a szarvamnál fogva? Micsoda feleletek ezek?!
Az asszony: Amicsoda kérdések, olyan feleletek.
Az ember: De miféle rongyok hevernek itt szanaszéjjel?
Az asszony: Az én ruháim.
Az ember: Tudtommal te eddig mindig csak ciccbe jártál.
Az asszony: Ciccbe jártam, sajnos. Elég bolond voltam. Hogy csak ciccbe jártam, olcsó pipivel szegve.
Az ember: A fityulád is a régi volt.
Az asszony: Olyan régi volt, hogy tán igaz se volt.
Az ember: A vállkendőd is… mi volt?
Az asszony: Kopott kasmírrongy volt biz az.
Az ember: De nem én vettem azt néked, az én keresményemből, az én utolsó legénykeresményemből, a mézeshetekben?
Az asszony: Kend vette. Hát persze, hogy kend vette nékem. Hát ki más vehette volna akkor.
Az ember: És az neked máma már csak kopott rongy lett egyszerre?
Az asszony: Hát, ha elkopott, mit tehetek. Mért kopott el. Vagy tehetek én róla, hogy kend nem tudott olyan ruhát venni nékem, ami sohase lesz ócska?
Az ember: Úgy…
Az asszony: Na igen, hát. Én újjá föl nem támaszhatom. Elkopott. Punktum. Ami egyszer ronggyá lett, csak rongy az, ha mindjárt a török basa vette.
Az ember: Micsoda beszéd ez?
Az asszony: Rendes beszéd.
Az ember: Rendes beszéd? De micsoda dolog ez?
Az asszony: Mi?
Az ember: Hogy teneked már semmi se szent.
Az asszony: Az már igaz. Látja. Ereklyének tán még érnének is valamit ezek a rongyok. (Elkacagja magát.) Kukucskáné ereklyéi! (Nevet.)
Az ember: Megbolondultál?
Az asszony: Dehogy. Inkább csak most kezd megjönni az eszem.
Az ember: Akkor meg mit röhögsz?
Az asszony: Csak úgy csiklandozta bögyemet a nevetés egy kicsit.
Az ember: (fontos pofát vág) Min röhögtél, ki vele?!
Az asszony: Hát hiszen hallhatta. Kukucskáné ereklyéin. Hogy ez milyen jól hangzik. Takarosan. Körmönfontan. Azon nevettem. Rongyaimon nevettem. Kopott rongyaimon nevettem. Amiket levetettem. Örömömbe nevettem. Selyembársony ruháimon nevettem. Jókedvembe nevettem. Kenden nevettem. Kedves Demeter. Kukucska Demeter. Drágalátos férjem, azon nevettem, hogy kend milyen kíváncsi lett énrám. Rám se köpött egy idő óta, most meg egyszerre úgy tesz, mintha még velem is törődne egy kicsit.
Az ember: Hogyisne, épp veled törődnék. De hogy a fenébe ne törődnék én avval, hogy ezek a selyembársony rongyok hogy kerültek ide? Az én házamba.
Az asszony: Egész nyugodt lehet, hogy nem napkeleti bölcsek hozták, se más idegen ország követei. Még csak a mi királyunk alabárdos vitézei se jártak itten. Én hoztam. A saját lábaimon hoztam őket ide.
Az ember: Honnan hoztad?
Az asszony: A boltból.
Az ember: Hogyan hoztad?
Az asszony: Nem hitelbe. Vettem.
Az ember: Miből vetted?
Az asszony: Pénzből.
Az ember: Milyen pénzből?
Az asszony: A magam pénziből.
Az ember: Miből lett neked pénzed?
Az asszony: Szereztem.
Az ember: De honnan?
Az asszony: Ahol volt, onnan.
Az ember: De hogy és miképpen?
Az asszony: Ahogy éppen lehetett. Könnyen.
Az ember: Hm. Gyere csak ide szépen. Ide.
Az asszony: Itt vagyok.
Az ember: Nézz reám.
Az asszony: Nézhetek.
Az ember: Ide a szemem közé. De ha pislogni mersz (Pofont ígér neki.) Tudod…
Az asszony: Jól van.
Az ember: Nahát akkor. Azért mondom. Nézzél reám. Így. Most pedig kezdjük elölről. Felelni fogsz nekem. Ahogy dukál. Szépen. Megértetted?
Az asszony: Megértettem.
Az ember (riasztón dülleszti rá a szemét): Minden kérdésemre. Parancsolom. Felelj.
Az asszony: Felelek.
Az ember: Honnan vetted a pénzt?
Az asszony:(engedelmesen és ártatlan arccal): A zsebemből.
Az ember: A zsebedből. Ezt nevezed te rendes feleletnek. Jó szerencséd, hogy véletlenül ilyen türelmes kedvemben vagyok.
Az asszony: De az én türelmem fogytán.
Az ember: Mit? Mit mondtál? A te türelmed?
Az asszony: Igen. Az én türelmem már csak volt, édes hékám. De mint láthatja is, kezd fogytán lenni. Nincs türelmem tovább ilyen hosszú lére ereszteni a beszélgetést kenddel. Se türelmem, se kedvem. Mert az én dolgom is sürgős.
Az ember: Úgy. Kezd fogytán lenni a türelmed. Ezek csakugyan egészen új feleletek nekem. Hát akkor jól van úgyis, menjünk tovább. Minél rövidebben. Honnan került a pénz a te zsebedbe?
Az asszony: A markomból.
Az ember: A markodból. Jól van. És a markodba?
Az asszony: Egy másik kézből.
Az ember: Milyen kézből?
Az asszony: Nem disznólábból.
Az ember: Hanem?
Az asszony: Hanem olyan kézből, akivel én megegyeztem.
Az ember: Úgy. Hát megegyeztél valakivel.
Az asszony: Megegyeztem.
Az ember: Mire?
Az asszony: Ez látja, ez már az én dolgom akkor.
Az ember: Szóval ez is felelet.
Az asszony: Ez is.
Az ember: És te tőlem nem félsz?
Az asszony: Mit féljek én kendtől? Legfeljebb pofonüt. Jobbról, balról vagy össze-vissza, ahogy jól esik vagy eszébe jut. Megtette kend másszor is, és még egyszer se döglöttem bele.
Az ember: De ha kötelet áztatok?
Az asszony: Megteheti. Agyon is vághat. Nekem az én életem már csak semmiség, így-úgy is. Minden embernek szabad akarata van!
Az ember: Mit? Akarata?
Az asszony: Akarata hát. Mindenkinek.
Az ember: Tán még neked is.
Az asszony: Nekem is.
Az ember: Mert te tán még ember is vagy.
Az asszony: Akármi vagyok, Isten teremtménye vagyok.
Az ember: Buta szamár asszony vagy te, aki még azt is el tudná hinni magáról, hogy már akarata is van neki.
Az asszony: Már hogyne volna. Persze, hogy van.
Az ember: Hallod, te ugyancsak megszedted magadat akkor. Téged valami nagy bölcs ugyancsak kiokosított.
Az asszony: Örüljön hát neki. Elég sokáig csak olyan jó bolondja voltam én kendnek. Elég buta szamár, csakugyan. De végén csattan az ostor. Ami volt, elmúlt. Hallja kend. Nem azért varrtam én ezeket, hogy a múlton siránkozzak közbe, hanem hogy szép legyek. Páváskodjak kicsit. (Tűt a cérnába szúrja, gyűszűjét is leteszi. Kinéz az ablakon. Dúdolgat.) Csipkés nudri reng a farán, reng a farán… Barna legény kopogtat az ablakán…
Az ember (csak sandít): Hm.
Az asszony: Így. Készen van. Beszéljünk okosan.
Az ember: Na csak tovább. Halljuk.
Az asszony (a sublótból kirakodik): Itt a tiszta inge. Gatyája. Lajbija. Inkább még a csizmáját is kivikszolom, most az egyszer még hamar, hanem aztán siessünk.
Az ember: Siessünk?
Az asszony: Igen, igen, siessünk. Mert az idő halad. Én kész leszek ecceribe. Már a fújósok elmentek az ablak alatt, miközben itt duplikáztunk. (Lelöki ócska rongyait, s ott áll ingvállban, pendelyben.)
Az ember (elképed): Hát ez mit jelentsen?
Az asszony: Ugyan már, csak ne tettesse magát ilyen butának, akinek mindent kérdezni kell. Vagy azt akarja, hogy mindent a szájába rágjak már kendnek. Csak nem csecsszopós kend, vagy mi a szösz. Mit hüledezik? mit tetteti itt magát, mit okoskodik már annyit. Őtözzön kend is inkább, azt siessünk. Hallja, kend? Mégse mozdul. A fene látott még ilyen piszmogós embert.
Az ember: Te. Hát csakugyan nem sül ki a szemed, ilyen szemérmetlenül megállni az urad előtt.
Az asszony: Ha szégyelli magát, forduljon el.
Az ember: Nem vetnéd le a pendelyed is mindjárt?
Az asszony: Nem vetem én. Az én pendelyem az tiszta. Csak ezeket az ócska rongyokat utáltam magamon már túlontúl. De úgy látom, kend mindenáron sóbálvánnyá akar itt válni. (Vállat von.) Hát csak lazsukáljon. (A kancsóból vizet vesz a szájába, markába ereszti és megmosakszik vele.) Így. Én már meg is mosdottam. Hamar, mosdjon meg kend is, édes hékám. (Odanyújtja felé a vizeskorsót, markába nyomja.) Na. De kiszolgáltatja magát.
Az ember: A sarokba vágja a korsót, hogy ezer darabra törik. Mérgesen felfújja magát, saját gőgjében tetszelegve.)
Az asszony: Paff. Ennek a szegény korsónak ugyan a kútra se kellett menni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sajnálom. Pedig azt kend vette. A boldog világban. (Hangosat sóhajt.) Hej. Kínkeserves asszonyi élet csakugyan. Egyszer akarok kenddel menni én is. (Bársonyszoknyáját felhúzza.) Aztán mindjárt avval kezdi a mulatozást, hogy tör-zúz.
Az ember (lábával nagyot dobbant): Török-zúzok. Én teszem, mert én akarom. És azt teszem, nemcsak én, de te is.
Az asszony: Na bika…
Az ember: Megértetted? Te is.
Az asszony: Mit bánom én, tegye. Én csak azt akartam, hogy mosdjon meg kend is szépen. Ha nem akar, tőlem eljöhet így is. Piszkosan is velem.
Az ember: Micsoda „velem”? Hova mész te velem?
Az asszony: Hogy nem törik ki a nyelve a sok kérdezésbe. Hát hova? Ahova kend készült. A táncba.
Az ember: Azt lessed, hogy viszlek.
Az asszony: Éppen nem kell engem vinni. Ami azt illeti, el tudok én menni a magam lábán is. Elég széles a járda, elférünk rajta ketten is. Elég tágas a kocsma, jut ott hely nekem is. Mindenkinek. Akárkinek. Hely is. Táncos is. Ami kell. Minden.
Az ember: Azt szeretném tudni, mit keresnél te ottan?
Az asszony: Mit? Semmi különöset. Csak amit kend is. Meg amit más is. Hogy is mondjam csak. (Tükör előtt igazítja fejére a fityuláját.) Látni akarom leánypajtásaimat. Beszélgetni velük. Rég nem láttam őket. (Veszi a kést, markába finom mészport kapar le a falról.) Rég nem beszélgettem velük. (Tükör előtt arcára keni.)
Az ember: Ó, te orcátlan. Még ki is meszeli itt magát.
Az asszony: Elmondanám nekik, hogy látjátok, lányok, leányok, édes leányok, hogy miből áll ez a kínkeserves asszonyi élet. (A tükör fölött piros papír-rózsákból kitép egy szirmot, megnyálazza és kipirosítja magát vele, az orcáját két oldalt, az álla hegyét, meg az orra hegyét.) Hiába is takargatná azt az ember. (A tűzhelyről felemeli a fazekat, ujja hegyét végighúzza a fenekén, bekormozza, újra a tükör elé megy és feketébbre húzza szemöldökét.)
Az ember: Úgy…
Az asszony: Úgy. Különben is. Ne gondolja, hogy csak ríni megyek én oda. Inkább kedvem szottyant egy kicsit körülnézni lányok, legények között. Hallgatni a fújós bandát.
Az ember: Tán még táncoltassalak is.
Az asszony (vállat von): Táncoltathat, egy kicsikét, kend is. De ha másra van gusztusa kendnek is, sose erőltesse magát. Ha kend nem táncoltat, majd csak akad még rá valaki más is. Egy szegény bogár, tanyai vad legény, akinek nagy a vágya és nincsen babája, mint amilyen kend is volt egyszer, nem is olyan régen, hogy nem volt senkije, hát jó voltam én is. Jó lehetek még egy másodiknak vagy harmadiknak is, egy kis táncra, miegyébre, ami éppen jól esik.
Az ember: De ott lennék is. Tudom Isten.
Az asszony: Körbe forognak a párok. Könnyen kifordulnak. Sötét az éccaka, jó sötét. (Egyre csak igazgatja magát a tükör előtt. Dúdol.) Nagy az én rózsám ereje… Kilenc pandúr se bír vele. De ha az én szavam hallja, sírva borul az asztalra. Na, most készen vagyok. Idenézzen hát. Szép vagyok most? Tetőtől talpig.
Az ember: (csendesen): Közelebb gyere hát, hogy jobban lássalak.
Az asszony (közelebb megy): Na, mondja már. Szép vagyok most?
Az ember (kedvtelve mosolyog, csettint): Az áldóját, csakugyan.
Az asszony (bögyesen kizúzza magát): Hm. Meghiszem azt, ugye? Hogy én is!
Az ember: Te is.
Az asszony: Úgy…
Az ember: Persze, hogy te is úgy. Csak riszáld magad, hadd gyönyörködjek is benned, ha már így várattál itt engem. Na, mutasd ezt a szépséges tündérkirályné pofád jobbra!
Az asszony (Jobbra fordítja arcát.)
Az ember: Balra!
Az asszony (Balra fordítja arcát.)
Az ember: Hátra arc!
Az asszony (Sarkon fordul.)
Az ember: Szembe vissza!
Az asszony (Előre fordul.)
Az ember: Hunyd be szemed.
Az asszony (lehunyja a szemét): Na jó, jó, csókoljon hát meg is szépen, megcsókolhat. Megengedem, de aztán jól vigyázzon, össze ne gyűrjön.
Az ember: Hunyd be a szemedet akkor.
Az asszony: Jó, jó, hunyom, hunyom, csak siessen már, na. (Hunyt szemekkel felé csucsorítja ajkát.) Így.
Az ember: Csak messziről. (Pofonüti jobbról.) Csitt!
Az asszony (jobbra kap): Jaj!
Az ember (pofonüti balról): Csatt!
Az asszony (balfelé kap): Jaj!
Az ember (öklével homlokon vágja): He!
Az asszony (szeme elborul, hátra szédül): Jaj, Istenem!
Az ember: Így? Meg úgy? Meg amúgy? Majd én megtáncoltatlak téged. Előbb, mint gondolod. Istenigazába. (Torkon ragadja baljával.)
Az asszony: Jaj, Istenem. Megfulladok. Jaj.
Az ember (nevet): Most ugye jaj. Most nem így meg úgy, meg amúgy, hanem istenigazában így, (Fityuláját letépi és elröpíti és haját jól megcibálja.), ahogy az ilyennek kijár akkor.
Az asszony: Jajajaj. Csak a torkom eressze el.
Az ember: Nesze fityula!
Az asszony: Jajajaj.
Az ember: Selyem vállkendő rojtja! (Vállkendőjét is lerántja róla. Szoknyáját szelekben letépi, hogy csak a korca marad rajta.) Bársonyszoknya. Aranycsipke. Kell-e még?
Az asszony: Jaj, semmi, semmi, soha többet. Mindent kivallok.
Az ember: Nem kell vallomás. Semmire se vagyok kíváncsi. Itt döglesz meg a kezem alatt, pondré. Eltaposlak!
Az asszony: Csak addig várjon.
Az ember: Egy percig se várok. Agyonváglak.
Az asszony: Csak addig várjon, amíg meggyónom kendnek bűnömet, hogy feloldozzon.
Az ember: Soha. Pokol tüzére taszítlak. Ütött az órád. Készülj a másvilágra. Hol a fejsze?
Az asszony: Nem tudom. Semmit se tudok. Csak azt tudom, hogy szánom-bánom bűnömet, gyónom a mindenható atyának és kendnek, hogy csúffá tettem kendet. (Hangot változtat. Kenetteljes.)
Az ember: Hát akkor könnyíts lelkeden, te szerencsétlen. Harminc kakaslépésnyi időt adok neked, kegyelmesen, hogy magadba szállhass, mielőtt Szent Péter küszöbe elé vetlek. Mivel tettél csúffá?
Az asszony: Avval, hogy megegyeztem.
Az ember: Kivel?
Az asszony: Avval a csábító kígyóval: Csecse Treszkával. Megegyeztem.
Az ember: Mire egyeztél meg vele?
Az asszony: Kendre!
Az ember: Mi a szösz… Tán nem hallottam tisztán, mire egyeztél meg vele?
Az asszony: Kendre egyeztem meg vele.
Az ember: Az én bőrömre?
Az asszony: Nemcsak a bőrére.
Az ember: Hát?
Az asszony: Hát magára. Így, ahogy van. Szőröstül-bőröstül, mindenestől.
Az ember (egészen kiesik kenetteljes szerepéből): Hogy a fene egyen meg téged. Mit csináltál te?
Az asszony: Eladtam kendet.
Az ember: Engem adtál te el? Te? Te?
Az asszony: Én. Én. (Kezd mindinkább magához térni.)
Az ember: Engemet?
Az asszony: Kendet?
Az ember: Nem is magadat.
Az asszony: Nem is!
Az ember: Hanem engemet. A te hites uradat, te céda, hát igazán ilyen csúfságot mertél énrajtam tenni. Hát hogy gondoltad te azt. Hogy ilyen cifrát. Hogy nem is magadat.
Az asszony: Nem is hát. Mert úgy gondoltam, hogy én a kendé vagyok, hát magammal én nem tehetek semmit akkor. (Szurtyogva sír.) Mert én nem is akarok másé lenni akkor se, csak a kendé.
Az ember (engesztelődik): Jó, jó, csak ne szurtyogjál tovább!
Az asszony: Ha agyon is vág érte.
Az ember: A fene vágjon agyon téged érte. Pedig azt kéne. Megérdemelnéd. Ki is hallott már ilyet? Hogy egy ilyen ebadta rongyos asszonynak az ő büdös teste előbbrevaló legyen az uráénál.
Az asszony: Hát mondtam már kendnek kétszer is, hogy én a kendé vagyok, magammal én nem tehetek semmit, de kend az én hites uram, ha üt is, ha ver is, ha nem is szeret, ha meg is csal engem így is, meg úgy is… akármit teszek is, ha megfeszülök is, a hátam mögött nem kér engedelmet reá. Jól van. De tegye meg hát amúgy is akkor. Az én engedelmemmel a kend háta mögött is.
Az ember (megvakarja a fejét): Tyű, te csavart eszű cudar. Meg az a másik büdös nőstény, mit adott az neked énértem?
Az asszony: Háromszáz forintot. Csengő aranyban!
Az ember (méregbe jön): És azt mind magadra költötted, te cudar?
Az asszony: Mind! Az utolsó fityingig.
Az ember: Hát mondjad csak… Nem beláthatod magad is, hogy igazán megérdemelnéd, hogy paprikást daraboljak belőled. Hát mit gondolsz, mi vagyok én, Laci betyár, kapcarongy, bölömbika, vágómarha, vadkan, vagy mi a szöszt gondolsz te rólam, hogy csak uk-muk-fuk, alkura bocsájtol, megtaksálsz, eladsz engemet, a pénzt zsebrevágod, el is pucolod magadra az utolsó fityingig. Te. Nem megérdemelnéd, hogy tüzes vassal szurkáljalak kínhalálra, komisz. Gondold csak meg: háromszáz forint, csengő aranyban mikor verheti még egyszer a markod. Soha, te tyúkeszű, soha többet. És el tudod te gondolni, mi mindent vehettünk volna mindazon. Tinót vehettem volna rajta, még többet, fejős tehenet, kis borjast, lovat vehettem volna rajta. De így, semmiből semmi. Csak Isten egyszer az egyik hitvány asszony által adjon az embernek szerencsét, elviteti az ördöggel tőle a másik hitványabb asszony által. Legalább megtalpaltattad volna a csizmámat, te cudar. Lukas csizmába járok, de neki bársony papucs kell: az én emberségemből méghozzá. Nekem, meg, hogy egy deci bort vagy egy korty törkölyt vagy egy tarisznyát, akármit, de semmit. Egy lukas krajcárt sem. Csak így, egyszerűen falhoz állítani a férfit és így megalázni, kisemmizni, pellengérre állítani, világ csúfjává aljasítani, vén tyúk mellé cserekakasnak adni el, pénzért, valakinek, az ő hites urát, az ő háta mögött, háromszáz forintért, amiből egy fityingem se maradt. Hát ha már a pénzzel nem törődtél (mellét veri), hát hol van az én büszkeségem, becsületem, önérzetem? Azt hiszed te, hogy engem csak úgy sarokba állíthatsz a semmivel!? Hogy én abba belenyugszok? Olyan gazembernek, olyan semmiházinak gondolsz te engem? Mindezek után?
Az asszony: Én nem gondolok semmit. Én elmondtam kendnek, ami volt, mindent, a többivel nem törődöm. Az már a kend dolga.
Az ember: De az nem úgy van! Ha veszett a fejsze, vesszen a nyele is! A becsületemet nem hagyom. A férfi becsülete szent és te ezt a szentséget megszentségtelenítetted. Ezt ki kell igazítani. Jóvá kell tenni. Mert én ezt így nem hagyhatom abba. Férfibecsületem tiltja. Megértetted?
Az asszony: Minden penitenciára kész vagyok. Mondja meg, mit tegyek.
Az ember (ingerülten nevet): Ezt jól mondod. Csakugyan. Áruba bocsájtani az én emberségemet tudtad. A pénzt elverni is tudtad. A többi az én dolgom. Nem elég, hogy kisemmiztél, megcsúfoltál, most még tán én törjem a fejemet is tovább. De nem úgy verik ám a cigányt. Ha leszedtek a tejfölt, idd meg a levit is. A penitenciát én szabom ki reád, de neked kell azt kifundálni. Neked magadnak. Ez az én parancsom. Újabb harminc kakaslépésnyi időt hagyok rá, többet nem. Megértetted?
Az asszony: Megértettem.
Az ember: Nahát akkor, ehhez tartsad magad. (Le-föl lépked.) Egy-kettő-három.
Az asszony: Édes hékám, Kukucska Demeter, drága hites férjem, jaj drágalátos.
Az ember: Csak sose cifrázd és ne szurtyogjál itt nekem, hanem vedd elő szépen a pihent eszedet. Ezt parancsolom most neked.
Az asszony: Előveszem és megint újból beismerem, hogy nagy rosszat tettem. Hogy csúffá tettem kendet. Szánom-bánom, amit elkövettem és szívből kívánom, hogy cinkostársammal lakoljunk meg érte.
Az ember: Nagyon helyes. Csak az a kérdés most már, hogy miképpen és módon. Ezt kell kifundálni. Mégpedig: idehallgass. Na halljuk.
Az asszony: Mégpedig oly módon, hogy a csúfságot kendteknek kell ránk olvasni.
Az ember: Hm. Eddig talán eltaláltad.
Az asszony: Isten-ember előtt, az egész falu előtt, nyíltan, magasztaltassanak jól kendtek a mi megaláztatásunkkal.
Az ember: Hm. Mégpedig a következőképpen: idehallgass. Halljuk.
Az asszony: Következőképpen.
Az ember: Na.
Az asszony: Először is.
Az ember: Először is.
Az asszony: El fog menni kend öreg komájához, Vihara Pipek Antihoz, tudtára adja neki az egészet és megállapodnak vele.
Az ember: Az a kérdés most, hogy miben?
Az asszony: Abban, hogy ha ti úgy, mink is úgy. Egy követ fújtatok, összeröföghetünk most mink is, édes komám.
Az ember: Hm.
Az asszony: Addig én itt összevarrom a bársonyszoknyámat, mit rólam így fenevad módjára letépett. Mert szerencsére a nagy sietségben gyengén varrtam, hát csak a varrások feseltek széjjel. A bársonyában semmi hiba. Vadonatúj. (Sóhajt.) Ó istenem, jóformán még rajtam se volt, máris hogy megszenvedtem érte…
Az ember: Na, csak ne locsogj. A dologra gyorsan. Egy követ fújtatok, most aztán összeröföghetünk mink is.
Az asszony: Úgy van, édes hékám. Kendtek is. Egymás közt. Ellenünk.
Az ember: Jó, jó, csak ki vele.
Az asszony: Elmondja neki a háromszáz forintot, amit Treszkától kaptam azon ígérettel méghozzá, hogy megcsapolja a kend bizsergő vérit. Hogy ne kelljen eret vágni.
Az ember: A fene egyen meg benneteket. Na jól van. Tovább!
Az asszony: Ezt mind úgy mondja el neki, nehogy kendtek legyenek a butábbak, azt még összerúgják a patkót.
Az ember: Ne félj semmit.
Az asszony: Azt kend agyonvágja, azt a göthös-dögöst.
Az ember: Van eszemben. Nem vagyok én kutya, hogy légy után kapkodjak.
Az asszony: Hát csak azért mondom. Mert ha kend agyonvágná azt a szerencsétlent, akkor kend akasztófára jutna, Treszka a gazdag meg víg özvegy lenne, de mi lenne akkor énvelem. Jaj, istenem, nekem akkor.
Az ember: Na, csak ne bőgjél. Tyúkeszű vagy. Arról beszélj, amiről kérdlek. Csak nem ettem bolondgombát, hogy az én öreg komámmal rúgjuk össze a patkót.
Az asszony: Akkor jó. Nem rúgják össze a patkót, hanem ránk olvassák a penitenciát. (Körülnéz.) De ezt már csak súgva mondom el kendnek, mert füle van a falnak, szeme az ablaknak. Az a cudar Treszka meg minden percben erre mehet a bálba. (Sóhajt.) A táncba.
Az ember: Tán még mindig táncolhatnékod van?
Az asszony: Jaj, dehogy van. Kitáncoltam én már magam.
Az ember: Hát akkor súgjad.
Az asszony (Sugdos a fülébe.)
Az ember: Na. Te bolond. Mit csiklandozod úgy a fülem cimpáját a pofáddal.
Az asszony (ártatlan arcot vág): Na mi az? Hát súgni akarom kendnek a penitenciát. Ez is baj.
Az ember: Na jól van, jó. Nem baj. Hát súgjad. (Odatartja a fülét.)
Az asszony (Átöleli és sugdos.)
Az ember: Hogy a fene egyen meg. Már megint csak csiklandoz. Hallod, te csakugyan egy rossz dög vagy. Te cudar. Mibe töröd ezt a buta szamár fejedet.
Az asszony: Hát miben? Amit kend parancsolt. (Csaknem sírva.) Min is törhetné egy szegény asszony a fejét, akit így kékre-zöldre vertek. Haj, min is máson. A penitencián.
Az ember (odatartja a másik fülét): Tovább! (Sugdos neki, hozzásimul, az ember derékon átfogja.) Buta szamár asszony vagy, az igaz, de ezt eltaláltad. Ezt meg kell hagyni neked. Nagyon jó eltaláltad a gondolatomat.
Az asszony: Nahát.
Az ember: De ez aztán így legyen. Megértetted? Én parancsolom neked, hogy így legyen, ahogy a fülembe hagytam súgni tetőled, így és nem másképp. Megértetted?
Az asszony: Megértettem.
Az ember: Most pedig vesd meg az ágyat hamar, aztán mars a sarokba, a dunyha alá, mert álmos vagyok.
Az asszony (durcásan): Csak menjen a bálba.
Az ember: Mit. Még te küldenél engem.
Az asszony (vállat von): Mért ne küldeném? Persze, hogy küldöm. Küldöm hát. Csak menjen.
Az ember: Hm. Azért menjek? Nem mondanád meg?
Az asszony: Mér? Hát azért, hogy tőlem ugyan mehet. (Kéjesen nyújtózkodik, mellét kiböki, tagjai vágyón beleropognak.) Azt hiszi, bánom? Azt hiszi, nekem csak a sarokban a helyem, ahova kend marsol. Azt hiszi, nekem csak az a háromszáz forint kellett, azt hiszi, nekem nem esik jól néha kicsit kiterpeszkedni az ágyban, az ágy közepén, szépen. (Ásít.) Egyedül. (Kéjesen.) Egyesegyedül lustálkodni, nyújtózkodni, szuszogni, bagószag nélkül, csak úgy álmodozni kicsit a mennyei üdvösségről.
Az ember: Hogy a fene egyen meg. Mit akarsz te? Mit beszélsz te? Hát így marasztalod te a te hites férjedet?
Az asszony: Marasztalja kendet a frász. A pénzt zsebredugtam, el is vertem. Ki van fizetve. Táncoltassa érte a Treszkát, jussa van rá. De kötelessége is.
Az ember: De majd adok én neked. Most már csak azért is nem megyek. Azért is itt maradok. Mit gondolsz. Mi vagyok én neked. Majd megmutatom én neked, hogy a te hites urad vagyok én, nem pedig egy jöttment, akit te küldözhetsz. Itt maradok. Punktum. Vessed meg az ágyat, fújd el a lámpát, mars a sarokba, a dunyha alá, egy kukkot se többet, hanem melegítsd az ágyamat, te cudar. Megértetted? Egy, kettő, három!
