Gyergyai Albert: Francia hadjárat • – Disputa –
Gyergyai Albert: Francia hadjárat •
– Disputa –
– Disputa –
Nem óhajtok lándzsát törni, sem egyenként, sem együttesen a francia irodalom vagy a „francia szellem” nálunk is fel-feltünedező elleneivel. Egyrészt, mert a polémia olybá tüntetné fel a dolgot, mintha itt egy légió veszedelmes francia-falóval s nem tudom, miféle babonákkal s tájékozatlansággal kéne megküzdeni – s milyen szép triumfus volna rámutatnom kiadóink és lapjaink állandó francia-kultuszára, színházaink műsorára, a Géraldy- vagy a dadaista-lázra, s főképpen és mindenekelőtt saját, külön párizsi „tudósítóinkra”, akiknek jólértesültsége, túl a napi politikán, még a Hoffmann-girl-öket is átkarolja! Semmi se kínosabb tán másrészt, mint a cenzor, a vigyázó, az iskolamester szerepe, azé, aki a közhit szerint csupa pedantériából támad minden, bár új és tetszetős általánosítást, kárörömből fújja nagyra az apró és olykor jóhiszemű tévedéseket s nagyképűségből döngeti a rég nyitott ajtókat – bár az igazságot talán a pedantéria árán is szerethetjük, s egy-egy hiba helyrehozását nemcsak a káröröm diktálhatja… Így hát csöndben csodálkoztam egy ifjú egyetemi tanár vallomásán, aki egy irodalmi kritikában „unalmasnak” bélyegezte az Educationt – bár engem, bocsánatot kérek, inkább a professzor úr untatott, mivelhogy csak ismételte Brunetiére-nek és Faguet-nek rég elavult véleményét, a tekintély elve tehát látszólag neki ad igazat; az ízlését azonban vérig sérti ez a tudákos frivolság… Épp ily békén fogadtam azt a magas helyről jött kinyilatkoztatást, mely szerint a szegény Voltaire por és feledés alatt fekszik a könyvtárak fenekén – legfeljebb újra olvastam Candide-ot, persze kellő pókhálózás után… Nem az én dolgom megcáfolni a Philologiai Közlöny szerkesztőjét, aki a német irodalomtörténetnek bőséges ismertetése során nem átallja a francia tudósok „gyógyíthatatlan elfogultságát” emlegetni – 1925-ben s egyetlen háborús könyv alapján! Megcáfolta őt Ambrus Zoltán, eleve s ezelőtt nyolc évvel, abban a felejthetetlen cikkben, amely „Bossert és Dibelius” címen épp a Nyugatban jelent meg s valóságos sziget volt a német objektivitás tengerében… Azt a Párizst járt írónkat, aki egykor oly harsányan zengte a francia géniusz dicséretét, viszont az új franciáknál csak üzleti versengést s „Szomaházy-színvonalat” látott – vajon illett volna-e olyasmivel gyanúsítanom, hogy e franciák műveire, holmi utazó nagyúrként, tán nagyon is felsőséges, nagyon is ködlő pillantást vetett, illenék-e informálnom akárhány új és nagy tehetségről? Nem hinném, s nem is használna… Viszont, hogyan higgye el annak a derék költőnknek, aki egyik prózai – óh, nagyon is prózai! – elmefuttatásában Claudelt „tiszteletreméltó aggnak” s „öreg frázistakácsnak” titulálja – hogy valóban meg is értette Claudelt? Mert cikkéből, ha akarom, mindent, egy egész történetfilozófiát kiolvashatok; csak ez a kis részlet homályos… S végül, hogy csak pár példát idézzek, mi haszna szállnék is vitába azzal az ifjú óriással, aki egy montparnasse-i kabaréból végítéletet mond Párizs felett s persze, Spengler szemüvegével, hanyatlást, csődöt, dekadenciát lát tudományban, művészetben, mindenütt? Szükséges-e válaszolni annak a másik „tudósítónak”, aki egy interjú keretében nagylelkűn André Gide művének mondja Tom Jones-t, holott Gide csak előszót írt a Fielding-regény fordítása elé? S érdemes-e kétségbevonni annak a lapnak „jólértesültségét”, amely nem tudom, mi célból, a nemrég elhalt Jaques Riviére-t, ezt a bordeaux-i franciát s mint Mauriac írja róla: „anima naturaliter christiana”-t galíciai zsidóként emlegette – s amely, egy másik cikkében „mesterkéltnek” nevezi Jean Giraudoux-t, sőt talán hogy „leegyszerűsítse”, Suzanne et le Pacifique-ot „Zsuzsánna, a békeszerető”-vel fordította… De itt újabb kényes ponthoz, a fordítások kérdéséhez jutok; s a magyar fordítások egy része külön hadjáratot érdemelne…
Mindez, tudom, semmiség, a napisajtó munkájának természetes velejárója, elenyésző töredék számtalan kitűnő cikkhez képest – „csak szúnyogok, csak szőnyeget nekik”. Azonban nem „francia-imádatból” s nem is ifjúi hepciáskodásból, hanem valami ellenállhatatlan s biztosnak érzett meggyőződésből illik-e szó nélkül hagynom két olyan frisskeletű megnyilatkozást, amelyek más-más légkörből s más-más generációból származnak, s amelyek közül az egyiket szerzőjének súlyos neve, a másikat meg szenvedélyes okfejtése teszi érdekessé? Az első Ignotus cikke, amely „A francia regény” címmel a Világban jelent meg nemrégiben, s ragyogó gyászbeszéd, de: gyászbeszéd a francia epikának szerinte kikerülhetetlen halála felett. Ignotus hangja olyan megindult! dialektikája oly megvesztegető! s már-már vele siratnók e nagyszerű műfaj pusztulását, vele, ki élete egy részét még a nagy virágzás korában élte s „nem tudja felérni ésszel, hogy az unoka számára mindez máris elkriptázott véglegesség”! Ignotus jóhiszeműsége kétségtelen; s tárgyismeretét épp ezen a téren ki merné komolyan kétségbevonni? Azonban azzal a tisztelettel, amely őt ezen a helyen s minden tollforgató részéről megilleti, szabad-e mégis hangot adnom bizonyos aggályoknak, sőt kételyeknek, amelyek e tetszetős, bár vigasztalan tétel ellen ébredeznek? Először is, ha mint Ignotus mondja, a regénynek, s a francia regénynek is, a mese, az epika, a „szufla” a lényege, a „bőséges, dagadó, s torkolatban végződő ömlés” s e tekintetben – igaza van – Balzac-ot, Stendhal-t, Zolát egy szinten említi Eugene Sue-vel, sőt Ponson du Terrail-jal is – vajon lehet-e egyáltalán a francia regényről mint egy százados, organikus, hagyományokban gyökerező s egy nagy nép egész géniuszát kinyilatkoztató műfajról szólni? Talán; de félek, nem Ignotus szíve szerint. Ha szabad egy áramlatot, egy népet, egy eleven irodalmat formulákba szorítni, s a rendnek, a folytonosságnak, az ítélet lehetőségének minden gazdag bonyodalmat s ellentmondást feláldozni – azt hiszem, hogy a francia regénynek nem éppen az epika a fő ereje, sőt akárhány esetben épp ez az „epika” volt a veszte, s így Ignotus olyasmit fájlal, ami itt, a franciáknál, csak járulék és csak kivétel. Ki tudná jobban Ignotusnál, mennyi a „roman – feulleton” Balzac-ban is, s hogy a mese szempontjából nemcsupán az angol regény, hanem az orosz, sőt a skandináv is gazdagabb a franciánál? Amikor Gide, egy körkérdés kapcsán azt a tíz regényt kereste, amelyeket legjobbnak tart az egész francia irodalomban, habozva s mintegy bánkódva mondott csak le Cervantes-ról és Defoe-ról, Fieldingről és Dosztojevszkijről, nemcsak Prévost abbé vagy Fromentin, hanem még Zola, sőt Balzac kedvéért is – mivel a francia géniuszt szerinte nem a regényírók, hanem a moralisták képviselik legméltóbban. A francia regénytípus – ha szabad s ha érdemes az ily kíméletlen általánosítás – nem annyira a Balzac-é s még kevésbé a Zoláé, mint inkább az az elemző, részletező és leíró forma, mely szinte rokonabb a lélektannal, morállal, szatírával, mint a magárért való s folyamatos meséléssel, s amelynek minden korban akad egy-egy káprázatos példánya, a Princesse De Cléves-től kezdve Marivaux-n, Adolphe-on, Volupté-n át Proust-ig, s Stendhal-on vagy Flaubert-on épp oly erősen megérződik, mint akár a Cosmopolis, akár az Histoire Contemporaine, akár a Porte Étroite szerzőjén… Másodszor: vajon nem csal-e a távlat? nem hiszünk-e mindannyian ifjúi élményeink örök érvényében? s azért, mert egyszer azon frissen, mint kortársak élvezhettük egy Zola, egy Maupassant, egy Daudet, sőt egy Bourget vagy France alkotásait – nem találunk-e majd fádnak minden más, későbbi termést, az emlék örök ízével a szánkon? Aki, mint épp Ignotus, szinte szünetlen lesben állott minden szokatlanul újra, minden idegenül szépre s aki sorra megfürdött Európa nagy szellemárjaiban, vállalhatja-e valaha a laudator temporis acti szerepét s korlátozhatja-e magát bizonyos szűknek érzett középeurópaiságra? Száz tény mutatja, hogy a mai regény megint a franciáknál nyer majd formát, amelyet – engedelmet kérek – nem a Marguerite-históriák s még csak Duhamel-ék sem képviselnek, bár félek, ez utóbbit Ignotus túlságosan lenézi. Ha elolvassa Proust nagy művét, vagy legalább e regény első részét, lehetetlen, hogy meg ne ejtse benne a roppant társadalmi freskó, a vakmerő erkölcsrajz, a lélek legbensőbb zugainak kegyetlenül aprólékos s fájón világos feltárása s az emlékben-élésnek az a kifogyhatatlan gazdagsága, amely egyetlen életet epikus bőségűvé dagaszt, s mese és miszticizmus nélkül tündéri távlatokat ringat… Szükséges-e megemlítnem Gide gyönyörű regényeit, amelyeknek fontosságát ma kezdjük csak sejteni: az imádságos Porte Étroite-ot, az Immoraliste goethei teljét vagy a Caves du Vatican káprázatos dinamikáját, amelyben, Ignotus kedve szerint, csakugyan „mese a mese”, s „emberekből szövődik a történése”? Bizonnyal nem kell bemutatnom Giraudoux elbűvölő fantáziáját, sem Larbaud regényciklusát, amelyben egy családnak s egy fiúnak kalandjai egy egész kor életévé szélesülnek… Ahány név, annyi friss kísérlet vagy a legszebb hagyományok erőteljes folytatása: Mintherlant, az emberi testnek ez a harsány felmagasztalója, Maurice, ez a heves katolikus, Jules Romains, a víg Cocteau, Pierre Hamp, a munka epikusa – vagy az idősebbek közül a nagykultúrájú Jaloux, a szenzuális szépségű Colette, Estaunir, Régnier, Hermant, Boylesve, folytassam-e? Ahol Ignotus csupa bomlást, haldoklást és meddőséget, mások termékeny vajúdást, tündöklő újjászületést látnak; s azzal az ösztönös hittel, amely borzad a végítéletektől, s főképp azzal a hálával, amellyel kortársaimnak tartozom, – engedje meg Ignotus, hogy inkább ez utóbbiakhoz csatlakozzam…
A másik cikk: „A francia szellem”, a Symposionban jelent meg, abban az új folyóiratban, amelyet páran, lelkes fiatalok, a bölcsészet, a szellemtudományok és a tiszta poézis művelésére alapítottak, s amely, épp nálunk és éppen ma, minden rokonszenvet megérdemel. Várkonyi Nándor, a cikk írója, a Nyugat olvasói előtt sem ismeretlen; bizonnyal sokan emlékeznek pár finom sorára Babitsról s egy tanulmányára Huysmanns-ról. Stíluskészsége, iskolázottsága e legújabb elmefuttatásában is megnyilvánul, azonban micsoda egyoldalúsággal! s miféle tétel védelmére! Várkonyi azt bizonygatja több mint húsz lapon keresztül s valami inkvizítori hévvel – ami mögött egyéni bánat vagy szűk ideológia lappang –, hogy a francia szellemnek az „arrivizmus”, az „imperializmus” a fő vonása, hogy a francia temperamentum zsarnoki, dogmatikus, racionalista; hogy a francia lélekből hiányzik a „teremtő élmény”, a misztika, a metafizika, az „igazi” romantika; hogy a francia zseniben hiába is keressük „a lángész gátakat törő spontaneitását”; hogy művészetük csak regula és mérten, csak értelem, csak ízlés, csak proporció… s hogy „ennek a szétfeslő népnek” a vallásból is csak a fegyelem kell, amelynek Charles Maurras a prófétája… Nem kérdem, mit szólna Várkonyi, ha a magyar mentalitást valamelyik mai nagyság, a fényes tollú Milotay vagy a még ragyogóbb Szabó Dezső szerint fejtegetnők, még csak tudomást se véve a magyar kórus más nagy szólamairól, egy Ambrusról, egy Babitsról, hogy csak az élőknél maradjunk? Azt se kérdem, mi köze van a francia „imperializmusnak” akár a tiszta költészet, akár a szellemtudományok műveléséhez; „tout est dans tout”, mint a franciák mondják, s egy kis dialektikával, amihez Várkonyi nagy kedvet érez, mindenhez lelünk kapcsolatot, s akár ezer „bizonyítékot”. Az ily csillogó formuláknál – amelyeket hihetetlenül s udvariasan bámulok – jobb szeretem ez esetben az egyes, pontos tények tanúságát, s ezek bizony nem mindenben vallják Várkonyi kissé sietős tételeit. Így a francia klasszicizmust – szerinte: a francia szellem lényegét – Racine-nal és Corneille-jel illusztrálja. Azonban oly bizonyos-e, hogy egyetlen korszakban egy egész nemzet minden képessége felszínre jut? hisz akkor, a weimari kultúrával szemben hova tennők a német romantikát? s a versailles-i kultúra mit láttat a XVI. századéból? Amellett nem durvaság-e – bár ezt a módszert hozza magával – Corneille-t és Racine-t csak úgy együtt, egy pörölyként emlegetni? A kettőt, közelebbről nézve, nemcsak két kor története, nemcsak két generáció ízlése, hanem a maguk temperamentuma is elválasztja s drámáiknak mintája, lélekrajza, életfelfogása élesen és gyökeresen különböző. Várkonyi éppen a Cid-et és éppen Andromaque-ot idézi, mint amelyekből hiányzanak mind „a meleg, eleven élet”, mind „az emberi természetnek azok a homályos erői, amelyek egy Dosztojevszkijnél … az ember tragikus embervoltát teszik”. Jól olvasom? vagy Várkonyi olvasta rosszul ezeket a lüktető életű drámákat? Ki nem érzi – idegen is, ma is – éppen a Cid kackiás és szerelmes fiatalságát, amely szinte széttöri már a forma vibráló egyensúlyát? S épp Andromaque volna híján a lélek rejtett erőinek, amikor szinte nincs is egyéb tárgya, mint négy ember lelkének állandó lelki hullámzása, a döntés és a fatalizmus örökemberi végletei között, ezer oly finom s mély vonással, aminőknek feltárása sem a puszta megfigyelés, sem pedig az értelem, hanem a szenvedélyes introspekció érdeme, s oly hangon, melynek látszólagos monotonsága égi harmóniákat fátyoloz, s oly tisztán zeng és tragikusan, akár a mennybetörő hegedűszó?… S ha klasszikus drámákról szól, mért nem idézi Várkonyi a Cid mellett Polyeucte-öt? s Andromaque mellett Phédre-et vagy Britannicus-t? Az elhallgatás, a részletigazság törvény előtt is bűnnek számít; „tudományos” módszerek büntetlenül élnek vele ma is. Azt mondja még Várkonyi, hogy a francia zsenik nem ismerik a lángész spontaneitását, sose vétnek a jó ízlés ellen s csak az arányokra ügyelnek; s bizonyítékul felsorolja a XVII. század klasszikusait! Bár még ezek között is, egy Moliére-nek mégsem az „ízlés” a fő érdeme – zseniről szólva mért feledkezik meg Rabelais-ről vagy Balzac-ról, Rousseau-ról vagy Hugo-ról, Berlioz-ról vagy Flaubert-ről? Persze ezek csak kivételek, s egy Hugo képzeletvilága – szerinte – „egészen germán”! Vannak német tudósok, akik a háború alatt Flaubert-ről, sőt Dantéról is ezt állították. – A franciákból – így Várkonyi – hiányzik az igazi vallásosság; annyi szentjük ellenére nincs egy „igazi misztikusuk”, legfeljebb csak afféle édeskés szalonmiszticizmusuk, nincs primitív festészetük s nem ismerik a metafizikát! Nem idézem Pascal-t, se Port-Royal-t, sem Claudel-t, sem a romantikát; ha mint Várkonyi, minden téren a pozitivizmus nyomait kutatgatjuk, akkor a katedrálisok is mértani ábrákká szegényülnek. Hivatkozom azonban Brémond abbé nagy művére: Histoire Littéraire du Sentiment Religieux en France, s ugyanennek a szerzőnek egy kisebb tanulmánykötetére: „Pour le Romantisme”; Brémond abbé majd bővebben s ékesszólóbban győzi meg Várkonyit a francia léleknek, a vallásnak s a romantikának mélységes és lényeges kapcsolatairól… Félek, máris visszaéltem mind Várkonyi, mind az olvasó figyelmével, viszont mint hagyjam szó nélkül a romantika németes megfogalmazását – mintha csak Novalis világképe volna az „igazi” romantika! A franciáké más volt, nem sekélyebb, s higgye el Várkonyi, Goethe igaz énjét akárhány jó francia megértette, hogy csak a nagy Delacroix-t, Flaubert-t vagy Gide-t említsem – viszont senki se hódolt szebben egy Racine tündöklő művészetének, mint Goethe vagy Schiller, sőt Hebbel is! Várkonyi még Otto Grautoff kicsinyes pamfletjét is idézi, amely Marie Chapdelaine-ben is, ebben a kanadai Bovarynéban holmi kolonizáló szomjat, „imperializmust” szimatol, s az ily módon hamisított, fajimádó franciaságot mintaképül állítja a vereségén kérődző németségnek!… Várkonyi maga sem hiszi, hogy a világ leglázasabb, legtemperamentumosabb népét egy-egy merev formula kimerítse, legyen annak hirdetője akár egy Bourget vagy Maurras; hiszen ő sem tagadhatja e nemzet „ragyogó kultúráját”, évszázados költészete „csodálatos skáláját” s nyugtalan és mindig szomjas örök ideálkeresését. Sokkal, de sokkal méltóbb lenne mind hozzá, mind a Symposionhoz ezeknek a termékeny és lelkes tételeknek a kifejtése – annál is inkább, mert e tanulmánya olyan kútba vet követ, amelyből Dantétól Dosztojevszkijig s Bessenyeitől Adyig nem a legrosszabb magyarok s nem is a legkisebb elmék merítettek…
