Kovács Mária: Diadal
Kovács Mária: Diadal
Némán. Összeszorított fogakkal.
Mint két súlyos fal, dől egymásnak a mell.
Bévül tompa gyűlölet vihara ég
mi fönn, a szemek párás tengerén már hidegen figyel
mint éjféli nap.
A karok egymásba csavarva, birokra meredten
megannyi delejes, haláltváró kígyó.
Halvány, verítékes arc a halovány arc mellett.
S immár haláltermő csók gyanánt
egymásba ömlik a lávás lehellet.
Az erő fogy… Egy pillanat… Egyik a porban…
Nehéz tusa volt. Ördögi viadal.
Mint két súlyos fal, dől egymásnak a mell.
Bévül tompa gyűlölet vihara ég
mi fönn, a szemek párás tengerén már hidegen figyel
mint éjféli nap.
A karok egymásba csavarva, birokra meredten
megannyi delejes, haláltváró kígyó.
Halvány, verítékes arc a halovány arc mellett.
S immár haláltermő csók gyanánt
egymásba ömlik a lávás lehellet.
Az erő fogy… Egy pillanat… Egyik a porban…
Nehéz tusa volt. Ördögi viadal.
Jaj neked! A győző – most én jövök hát!
Kegyetlenül, elvakulva,
nem emlékezve és süketen és biztosan
mint az utolsó méregcsöpp.
Kegyetlenül, elvakulva,
nem emlékezve és süketen és biztosan
mint az utolsó méregcsöpp.
Semmiért. Csak a diadalért.
Egy diadalmas futó mosolyért, mely ha jő
szomorú lesz, akár az éjféli nap.
Egy diadalmas futó mosolyért, mely ha jő
szomorú lesz, akár az éjféli nap.
