XV.
XV.
Ezt az utolsó dervaloni estét kávéházban töltötte a Bortalió-család. Hazafelé átutazóban mindig így volt, nem változott meg most sem a program.
Ültek az asztal körül, apa, anya, lánya, dervaloni Bortalió: a Jónás, Kozárdó főorvos, egy Marion nevű úr, kivel a fürdőn ismerkedtek össze s akiről semmit sem tudtak azon kívül, hogy Marionnal hívják; Langfelder Ernő és titkárja. Ültek az asztal körül és beszélgettek halkan, kedélytelenül, vontatottan. Még szerencse, hogy legalább a zenekar Beethoven egy szimfóniáját játszotta…
Henrik kínlódott s feszengett helyén, Bortalió Péter mellett, kinek jobbján az a bizonyos Marion helyezkedett el. A titkár Jónás úrnak udvarolgatott és Rózsa csak szemrehányó tekintettel kereste fel ifjú lovagját, Langfelder Ernőt. Elviselhetetlen, nyirkos unalom nyúlt el a levegőben. Henrik éppen azon gondolkozott: nem jobb lenne-e eltávoznia, mikor szeme új ismerősére, Marionra tévedt a gyanakodó szerelmesek átható tekintetével. És a következő pillanatban dermedten omlott a plüsstámlára. Éppen ezt a pillanatot halászta ki, mikor Marion úr óvatosan és nagyon ügyesen, – de kiemelte Bortalió Péter pénztárcáját! A vér megfagyott ereiben erre a látványra. Moccanni sem tudott. És ez lett a veszte. Mert a zsebtolvaj ösztönösen megérezte, hogy leleplezték s a Langfelder béna mozdulatságából azt is szempillantás alatt megállapította: ki részéről fenyegeti a veszedelem? S mire Langfelder Bortalióhoz hajolt, hogy lehető tapintatosan és feltűnés nélkül figyelmeztesse a történtekre, az ellopott pénztárca már az ő zsebében pihent. És helyette Marion szólalt meg, de hangosan, szinte süvöltve:
– Jóéjt hölgyek, jóéjt uraim. Mielőtt azonban távoznék, figyelmeztetni kívánom Bortalió urat, hogy pénztárcáját Langfelder úrnál kell keresnie.
Meghajolt s a következő pillanatban már el is tűnt a hirtelen támadt zavarban.
Henrik a zsebéhez kapott, – a pénztárca csakugyan ott volt!
– Hallatlan Észrevette, hogy lelepleztem s most engem akar…
Hangja elfúlt az élesre fent hangok viharában:
– Zsebtolvaj!
– Pfuj!
– Szégyellje magát!
– Gyalázat!
Henrik kiegyenesedett:
– Hozzám nem érhet fel ez a vád, én Verózia…
Szerencsére még idejében meggondolta a dolgot, – végre is nem teheti ki a Császár személyét effajta nyilvános botránynak, hát – elharapta a mondat végét.
– Mehetünk! – vezényelt a hamarosan előkerült rendőröknek s megindult büszkén, gőgösen.
