IV.
Hogy a hóhér akaszt:
Sápadt a Pap, a lelke fáj,
Ő is könnyet fakaszt,
Szemébe van beírva az,
Ami szivet szakaszt.
Majd a harang dörög,
Nyitják az őrök ajtaink,
A kulcs-csomó csörög,
Külön Poklából jő a rab,
A vaslépcső zörög.
Mind máskép baktatott,
Az egyik arca falfehér,
Azé meg szürke ott,
De nem láttam népet, mely így
Bámulta a napot.
Nézett ama darab
Kék sátorrongyra, melyet itt
Égboltnak hív a rab
S miden futó felhőre, mely
Boldog, vidám, szabad.
Keresve, hol a föld,
Mert tudta, néki is kijár,
Mi most ezen betölt:
Hisz élőt ölt, ki meglakolt,
De ő halottat ölt.
Holt lelkét rázza föl
A régi-régi szemfedő
Mocskos redőiből
És vért fakaszt belőle, vért
S megint hiába öl!
Mint a bohóc s majom
Kocogtunk körbe szótlanul
Az aszfaltudvaron:
Kocogtunk körbe szótlanul,
Fásulva hallgatón.
Kábult fejünk lohadt,
Emlékezés fütyült belé
Iszonyú dolgokat,
Előttünk járt a borzalom,
Hátul az iszonyat.
Mint csordát sebtiben,
Díszes mundért viseltek ők,
Kiöltöztek igen,
De hogy hol jártak, tudtuk azt,
Mész volt cipőiken.
Eltűnt már az egész:
Csak a börtön undok falán
Sár s egy maroknyi mész
A homokon, mint szemfedő
Annak, ki ott enyész.
Az árva szenvedő:
A börtönudvarban hever,
Mezítlen, szennyben ő,
Két lábán két nehéz bilincs
És rajt lángszemfedő!
Az oltott mész kapar,
Éjjel-nappal eszi-eszi,
Megrágja csakhamar,
Mindent beszí s eszi-eszi
Főkép szívébe mar.
Nem nyit virágkehely:
Három évig elátkozott,
Meddő, kopár e hely,
Tompán mered a vádoló
És kérdő égre fel.
Mondják, befertezi.
Nem! Isten földje nyájasabb
És mindegy őneki,
Itt rózsa nyílna s pirosabb,
Fehérebb nőne ki.
Szívéből a fehér!
Krisztus velünk, ha figyelünk,
Csodás jellel beszél,
Tannhäuser botja nem kihajt,
Hogy a Pápához ér?
És nincsen itt piros,
Csupán cserép, kemény kavics,
Szennytől befent zsíros:
Mert tudják, a virág vigasz
És az nekünk tilos.
Sziromnak hullnia
A fal mögé, a sárra, hol
Pihen egy pária,
Hirdetve, hogy mindnyájunkért
Meghalt Isten Fia.
Folyton szorítja majd
S nem járhat vissza szelleme,
Hisz a bilincse rajt
Csak sír, mert érzi lelke is
Az áldatlan talajt.
Ki annyit kóborolt:
Nem űzi téboly, délbe sem
Rémítgeti Kobold,
A lámpátlan Föld fekete,
Nincs ott se Nap, se Hold.
És nem volt semmise,
Lélekharang se, háborult
Lelkéért gyászmise,
gyorsan leszedték s hirtelen
Belökték gödribe.
Légy-rajtól lett setét:
Röhögték felpöffedt nyakát,
Dülledt, meredt szemét:
Viccelve míg leplül a híg
Mész fröccsent rajta szét.
Ki az Istenbe hisz,
Nem jelzi hamvát Szent Kereszt,
Bűnösnek enyhe dísz,
Krisztus pedig szerette őt,
Meghalt érette is.
Egy Élet valahol:
A Részvét tört könnyvödribe
Sok bús szem könnye foly,
Minden bitang érette sír
S ők tudnak sírni jól.