Borisz Pilnják: Ezer év
Borisz Pilnják: Ezer év
Hadd temessék el a halottak
halottaikat. (Máté, VII. f.)
halottaikat. (Máté, VII. f.)
Éjjel érkezett meg, éjjel beszélt Viljásevvel. Konsztántin a legidősebb testvér magas és sovány volt. Egyszerű zubbony volt rajta s katonasapkát tartott a kezében. Gyertyát nem gyújtottak. Csak rövid ideig beszélgettek, mert Konsztántin azonnal távozott.
– Csendesen, nyugodtan halt meg. Hitt Istenben. Nem volt képes szakítani a múlttal. Köröskörül éhség, skorbut, tífusz. Az emberek – vadállatok. Szomorúság mindenfelé. Amint látod, izbában lakom. Házamat idegenek foglalták el. Mi idegenek vagyunk itt, azok idegenek ott.
Konsztántin röviden, nyugodtan válaszolt:
– Hárman voltunk csak: én, te és Nátálja. Finita. Marhakocsiban utaztam s az állomásról gyalog jöttem ide. Nem érkeztem meg a temetésére.
– Tegnap temettük. Jól tudta, hogy meg fog halni. Innen sehová sem akart elmenni.
– Vénlány volt. Itt már mindennek vége. Köszönés nélkül távozott.
Viljásev még egyszer találkozott a bátyával este. Mindketten egész nap köröskörül kóboroltak a mezőkön. Nem volt miről beszélgetniök. A hajnalhasadás sárga és zavaros volt. Hajnalban Viljásev a kurgánon* észrevett egy vércsét. A vércse a kurgán lapos tetején ült és egy galambot marcangolt szét. Amint észrevette Viljásevet, keleti irányban a végtelen égbe röpült s magánosan, rekedten vijjogott a tavaszi mezők fölött. Ez a magános, fájdalmas vijjogás sokáig a fülében csengett.
Kurgán magasra feltöltött szittyasír. Régente az előkelő oroszok is kurgánt emeltek halottaik koporsója fölé. A török kurgán szó, amelyet az oroszok „sírhalom, halom“ értelemben használnak, eredetileg „várat, erődítményt“ jelent. – Ford.
A halomról a kurgánról több mint tíz versztnyire lehetett ellátni: köröskörül rétek, cserjék, falvak, tornyok. Most emelkedett a vörös nap a rétek fölé, oszladozni kezdtek a rózsaszínű felhők. Zengő, apró jégdarabok fedték be a földet. Tavasz volt, az ég, mint valami kék kupola, úgy állott a mezők fölött. Éles és mint a rossz álom, oly nyugtalanító szelek fújdogáltak. A föld fölengedett s úgy lélegzett, mint a ljesij, az erdő gonosz szelleme. Éjjelenként madarak vonultak, hajnalban darvak krúkogtak a kurgán fölött s krúgásuk bánatos, fantasztikus volt. Jött a buja, gazdag tavasz s érkezését már nem lehetett tovább halogatni.
A tavaszi föld fölött harangok zúgtak: tífusz, éhség és halál látogatta a falvakat és az izbákat. Még most is úgy állottak a hitvány, szalmatetős izbák, mint ötszáz évvel ezelőtt, amikor minden tavasszal muzsikok levették a tetőket s magukkal vitték kelet felé a távoli erdőkbe, a csuvasok földjére. Minden izbába bekopogtatott a halál, minden izbában ott feküdt a szentkép alatt a lázas beteg s oly nyugodtan, lomhán és bölcsen adta vissza a lelkét az Úrnak, ahogyan élt is. Minden izbában éhség volt. Minden izbában, mint ötszáz év előtt, vékony fenyőforgáccsal világítottak és kovából csiholták a tüzet. Az élők a templomba vitték a halottakat és folyton zúgtak a tavaszi harangok. A megrebbent élők körmeneteket tartottak a mezőkön a falvak körül, körülárkolták a községeket, szentelt vízzel hintették meg a határokat s kenyérért meg a halálból való megszabadulásért imádkoztak s a harangok folyton búgtak a tavaszi levegőben. Mégis minden este felhangzott a lányok éneke; esti szürkületkor a kurgánhoz mentek a tarkaruhás lányok s ősrégi tavaszhívogató dalokat énekeltek – mert tavasz volt s bekövetkezett a születés ideje. A legényeket a rossz-gonosz háborúba vitték Urálszk, Ufá és Árchángelszk alá. Öregek fogják megszántani a földet.
Viljásev – Viljásev herceg, akinek a nemzetsége Monomáchtól* veszi eredetét, a kurgánra állott s a távolba nézett. Igazi hősi alak volt. Nem gondolt semmire, csak fájdalmat érzett; jól tudta, hogy mindennek vége. Lehet, hogy ötszáz évvel ezelőtt éppen így állott itten páncélos varjág*-őse karddal oldalán s lándzsájára támaszkodott: éppen olyan bajusza lehetett, mint bátyjának, Konsztántinnak. Őse előtt nyitva volt a jövő. Hanem az ő testvére, Nátálja, éhtífuszban halt meg; tudta, hogy meg fog halni s maga kívánta a halált. Sem rá, sem bátyjára Konsztántinra, sem a legkisebbik testvérre Nátáljára nincs már szükség. Fészkük, a ragadozók fészke, fel van dúlva. Ragadozó emberek voltak. Sok erő volt a Viljásevekben, de erejük most cserbenhagyta őket.
Kievi nagyfejedelem 1113–1125. – Ford.
A skandináv waeringeknek, vagyis a normannoknak görög-szláv neve. – Ford.
Viljásev a kurgántól a tíz versztnyi távolságban hömpölygő Okához ment, egész nap bolyongott a mezőkön és tisztásokon. Tagbaszakadt, araszosvállú férfi volt övig érő szakállal, – igazi hősi alak. A mélyedésekben még hó volt, a lejtőkről kis folyókák futottak alá. A felengedett föld csizmájához tapadt. Meleg tavaszi nap volt. Az Oka széles területen kiöntött s úgy hömpölygött tova. A folyó fölött szellő lengedezett s a szellőben valami olyan álomszerűség volt, mint azokban az orosz lányokban, akik még nem ízlelték meg a szerelmet. Menni szeretett volna valamerre, kifeszíteni izmait: szomorúság s ideges, álomszerű nyugtalanság ült a lelkén. Az orosz ember vágyódik a messzeség után, a folyók, ezek a nagy országutak új helyekre csábítgatják: az ősök vére még nem veszett ki. Viljásev lefeküdt a földre, kezét feje alá tette s mozdulatlanul hevert. Az Oka-menti halom kopár volt s a szél hízelegve, gyöngéden simogatta. Csattogtak a fülemilék. Jobbra-balra, hátul madarak csicseregtek, a tavaszi levegő különféle hangokkal volt tele – de a folyó irányában néma csend volt s csak este kondultak meg a harangok és zúgásuk több versztnyire elszállt a folyó fölött. Viljásev sokáig feküdt mozdulatlanul s komoran, mint egy bánkódó hős – azután hirtelen fölugrott s gyorsan visszafordult. A szél cirógatta szakállát.
Viljásev ismét találkozott bátyjával a kurgánon. Az eget esti szürkület vonta be, a kis nyírfák és fenyők fantasztikus és komor színben csillogtak. Néhány pillanatig minden sárga volt, mint a tavaszi rózsa, azután megzöldült, majd csakhamar indigókékbe ment át. A nyugat lilaszínbe burkolózott, köd ereszkedett le a völgybe, a vonuló vadlibák gágogtak, majd beállt a tavaszi éjjeli csönd, az a csönd, amely egy hangot sem veszít el, hanem beleolvasztja a tavasz hangulatos ébredésébe. Konsztántin herceg egyenesen a kurgánnak tartott bottal a kezében. Fölment s rágyújtott. A lángocska megvilágította sasorrát, csontos homlokát; szürke szemei oly hidegen s nyugodtan csillogtak, mint a november.
– Tavasszal a madarak vonulása idején az embert is vonzza a messzeség. Hogyan halt meg Nátálja?
– Hajnalhasadáskor halt meg, öntudatnál volt. Amíg élt, nem volt öntudatnál, mindent gyűlölt és megvetett.
– Nézz körül! – Konsztántin elhallgatott. – Holnap lesz Gyümölcsoltó-Boldogasszony ünnepe. Gondolkoztam rajta. Nézz körül!
A kurgán úgy állott ott, mint valami fekete folt, halkan zizegett a múlt évi üröm, bugyborékolt a földből előtörő levegő, valamiféle földgáz. Rohadás szaga ütötte meg az orrukat. Az ég feketébe burkolózott, a völgy vég nélküli pusztaságnak látszott. A levegő hideggé s nedvessé lett. Régente ebben a völgyben átjáró volt egyik folyótól a másikig.
– Hallod?
– Mit?
– A föld nyög.
– Igen, ébredezik. Tavasz van, a föld öröme.
– Nem az. Nem erre gondoltam. Bánat van. Enyészetszag árad ki a földből. Holnap nagy ünnep lesz: Gyümölcsoltó-Boldogasszony. Elmélkedem rajta. Nézz körül. Az emberek eszüket vesztették a kegyetlenség és a vér láttára. Az emberek még hisznek Istenben, eltemetik halottaikat, jóllehet égetni kellene; még bálványimádók. Az erdő gonosz szellemében – ljesijben –, ördögben, boszorkányokban és Istenben hisznek. A kiütéses tífuszt körmenetekkel akarják elűzni. A vonaton az egész úton állottam, hogy meg ne fertőzzön a ragály. Az emberek csakis kenyérre gondolnak. Szerettem volna aludni, de előttem egy kalapos nő izgett-mozgott s nyelvével csettintgetve mondta, hogy a nővéréhez utazik tejecskét inni. Igen elszomorított engem, hogy nem így mondta: kenyér, hús, tej, hanem kenyérke, husika, tejecske. Drága vajacska, holnap megízlellek!… Elvadulás. Az emberek elvadultak, az egész világ elvadult. Gondolj csak a világtörténelemre: viszálykodás, tudatlanság, babona, emberevés. Nem is olyan régen, a harmincéves háborúban még emberevés volt Európában; emberhúst főztek és ettek. Egyenlőség testvériség, szabadság… Ha példát kell a testvériségre felhozni – akkor… különben inkább hallgatok erről. Egyedül állok, testvér. Bánatos, magános az életem. Ugyan, miben különb az ember az állatnál?
Konsztántin levette sapkáját. Csontos homloka zöldes-sápadtnak látszott a zavaros éji homályban szemei mélyen beestek, arca egy pillanatig csontvázkoponyára emlékeztetett, hanem a herceg elfordította fejét, nyugat felé nézett. Orra hajlott volt, mint a ragadozó madaraké: valami kegyetlen, ragadozó vonás ült arcára. Kabátja zsebéből kivett egy darab kenyeret s odanyújtotta öccsének:
– Edd meg, testvér. Éhes vagy.
A völgyben megkondult az esteli harangszó, a falu végén ugatni kezdtek a kutyák. A szél meglebbentette széles szárnyait.
– Figyelj ide. Boldogasszony ünnepéről gondolkoztam. A következő jutott eszembe: Nyugaton lassan kialszik az esthajnali fény. Köröskörül őserdők, tavak, mocsarak. A völgyekben és az erdőben farkasok üvöltenek. Nyikorognak a szekerek, nyerítenek a lovak, kiabálnak az emberek – a vad Ruszj* behajtotta az adót s most az átjárón keresztül az Okáról a Deszna folyóra és a Szozsra megy át. Lassan elhal nyugaton az esthajnali fény. A fejedelem tábort ütött a halmon: mint az esthajnal nyugaton, úgy haldoklott lassú halállal az ifjú hercegi sarj a fejedelem fia. Fohászkodtak az istenekhez, leányokat és fiúkat áldoztak föl a máglyán, embereket dobtak be a vízbe a vodjánojnak (a víz gonosz szellemének), segítségül hívták Jazust, Perunt (a mennydörgés istenét) és az Istenszülő-Anyát, hogy megmentsék a fejedelem fiát. A fejedelem fia haldoklott s élete a tavaszi esthajnali fénnyel együtt kialudt. Ezután megölték a lovát, a feleségét s kurgánt emeltek a koporsójuk fölé. Egy arab volt a fejedelem táborában, Ibn-Szadif* arab tudós. Fehér turbán volt a fején. Karcsú volt, mint a nyíl, hajlékony volt, mint az íj, barna, mint a szurok, szeme s szája olyan, mint a sasé. Ibn-Szadif a Volgán és a Kámán a bolgárokhoz hajózott s most a Ruszjok társaságában Kijevbe s onnan Konstantinápolyba szándékozott menni. Ibn-Szadif a világot járta, mert az országokat és a népeket tanulmányozta. Ibn-Szadif fölment a dombra. A dombon máglyát gyújtottak, a máglyán egy meztelen leány feküdt, bal melle fel volt hasítva s a lángok lábait nyaldosták. Zord, kormosarcú emberek állottak a máglya körül karddal a kezükben s a sámán – a pap – a tűz előtt táncolt s vadul üvöltött. Ibn-Szadif visszafordult, lement a dombról s az átjáró, a folyó felé vette útját. Már letűnt az esthajnalpír. Sűrű csillag ragyogott az égen, sűrű csillag tündökölt a víz tükrében. Az arab az ég csillagaira tekintett, a víztükör csillagaira tekintett – mind egyforma szépek és fényesek voltak – és csak ennyit szólt: «Fájdalom. Fájdalom.» A folyó túlsó partján farkasok üvöltöttek. Éjjel az arab a fejedelem vendége volt. A fejedelem halotti tort csapott. Az arab ég felé emelte kezeit, ruhája úgy feszült szét, mint a madár szárnyai és a sas kiáltására emlékeztető hangon mondotta: «Ma van az az éjszaka, amikor kereken ezer évvel ezelőtt az arkangyal Názáretben hírül adta Szűz Máriának, hogy Jézus-isten megszületik. Fájdalom. Már ezer éve!» – így mondta Ibn-Szadif. Senki sem tudott a táborban az angyali üdvözletről, a Gyümölcsoltó-Boldogasszony ünnepéről, a Fényes napról, amikor a madár nem rak fészket… Hallod, testvér? – zúgnak a harangok. Hallod a farkasok üvöltését? S a földön ma is, mint hajdanában, halál, barbárság, emberevés. Borzadok, testvér. –
Oroszország első fejedelmei varjág-skandinávok voltak, valamint testőreik is. Ezeket a finnek saját nyelvükön ruotsiknak nevezték, a keleti szlávok pedig ruszjoknak. Később a keleti szlávokra ment át a név s ezért ma ruszj, magyarul orosz a nevük. – Ford.
Ibn Foszlán 921-ben meglátogatta a volgai bolgárokat. Szerző az ő útleírásából merít. – Ford.
A domb alatt a falu végén ugattak a kutyák. – Menjünk. Borzongás fut végig a testemen: Semmiben sem hiszek. Elvadulás. Mik vagyunk mi? Mit érnek a mi érzéseink, ha köröskörül mindenki megvadul? Egyedül állok. Magánosan állok, testvér. Senkinek sincs ránk szüksége. A mi apáink nem is olyan régen botozták jobbágyaikat s menyegző éjjelén a jobbágylányokat ágyukba vitték. Őket is elátkozom. Vadállatok… Ibn-Szadif!… kiáltott föl tompán, rekedten, vadul. – Ezer év. – Innen valószínűleg gyalog megyek Moszkvába.
– Olyan erős vagyok Konsztántin, mint egy hérosz. – Viljásev halkan beszélt. – Tépni, zúzni, taposni szeretnék s mégis úgy bántak el velem, mint egy gyermekkel.
Elhagyták a kurgánt s hazafelé tartottak. A buja, fölengedett föld fázott a dérben, a csizmához tapadt, akadályozta a járást. Éjjeli szállásra ült darvak krúkogni kezdtek. A réteket sötétség borította.
Betértek a faluba. A falu néma volt, a szélén egy kutya ugatott. Zajtalanul mentek.
– Minden izbában tífusz és barbárság – mondotta Konsztántin és elhallgatott. Egyszerre csak fülelni kezdett.
Az izbák mögött a gyalogúton a falusi lányok Gyümölcsoltó-Boldogasszony tropárját (dicsőítő énekét) énekelték. A tavaszi hangulatos estén az ének fenségesen egyszerű és szép volt. És úgy látszik mind a ketten egyszerre megérezték, hogy ennek a tropárnak az eléneklését nem szabad elhagyni, éppen úgy, mint nem lehet nem fogadni a tavaszt az ő születési törvényével. Sokáig állottak átázott lábakkal. Mindketten megérezték, hogy mégis van tiszta vér az emberben.
– Gyönyörű. Bánatos. Ez nem hal meg soha – mondotta Viljásev. – Századok mélyéből való.
– Csodálatos szép. Különösen szép. Fájdalmasan szép!… – válaszolta Konsztántin herceg.
A sarok mögül előbukkantak a tarkaruhás lányok. Párosával lépkedtek el mellettük s énekelték:
Üdvözlégy, Mária, Istennek szent anyja!…
Az Úr van teveled,
Áldott vagy te az asszonyok között!…
Az Úr van teveled,
Áldott vagy te az asszonyok között!…
A hideg fölengedett, a buja föld fölött meleg szél kezdett fújni. A lányok lassan lépdegéltek. A testvérek sokáig állottak s azután szótlanul tovább mentek. A kakasok éjfélt kukorékoltak. A domb mögül fölemelkedett az utolsó húsvét előtti hold s hosszú árnyékokat vetett.
Az izba éppen olyan sötét, nyirkos és hideg volt, mint Nátálja elhalálozásának a napján, amikor folyton csapkodták az ajtókat. A testvérek azonnal szobáikba vonultak, nem beszélgettek, nem gyújtottak gyertyát.
Konsztántin Nátálja ágyába feküdt.
Hajnalhasadáskor Konsztántin felköltötte Viljásevet.
– Isten veled, már távozom. Finita. Kimegyek Oroszországból, Európából. Fájdalom! Ibn-Szadif!
Konsztántin meggyújtotta az asztalon a gyertyát s ki akart menni a szobából. Viljásev meglepődve vette észre, hogy a fehérre meszelt falra, amelyet a pitymallat megszínezett, bátyja teste kék árnyékot vet. Csodálatosan kék volt, mintha kékítőt öntöttek volna rá a falra.
Bátyja, Konsztántin herceg, halott volt.
(Oroszból fordította: Bonkáló Sándor)
