Bányai Kornél: Ifjú nyarak nyomában
kertek ölelnek, rég zuhant nyarak álmát lehelve.
Emlékek zsongnak, gyermekéveim őriző föld porában
úgy nézek önmagamra mint viruló temetőbe hulló
elfáradt sírkeresztre.
Hajlongó föld pompája hull belém mint zamatos étel.
Gyémántkapuk nyitódnak, csobbanó szilvaszín távolokból
felröppen a város s megpihen bennem sűrű és százízű
rejtelmes életével.
borok tüzében ízzva, hűvös éjű pince rejti őket,
dalolnak s így olvadnak egy szívvé, hatalmas dobbanássá,
multat idézve, szebb napok íveit, szabad szót és erőt
bőven termő időket.
dolgoznak a tájban, fejük körül virággal és kalásszal,
ős szerelemmel úgy csókolják asszonyukat mint a földet.
Egyetlen táj ez! melynek földízű pogány hite a multból
most is ragyogva szárnyal.
Lobogj erős hit, mit ifjú nyarak emléke forral!
Felgyűlt hitekkel gazdagon, legyek mint illatos csupafény
búzakereszt a földeken: megrakodva új életet szító
piros kemény magokkal!