XIII.
XIII.
Ősz volt. Erdélyi ősz.
Amikor mintha véresek lennének a bokrok s az erdők rozsdabarnák.
A nap a pusztakamarási faoszlopos tornácra sütött.
A tiszttartóné asszony betámogatta egy karosszékbe. Már járni sem tudott.
Csak nézte, de nem látta már a haldokló őszt. Az avart, a gyümölcsefosztott fákat, az arany nap csillogását a hegyek barna hullámán.
A hegyoldalról szemben megzeng egy hang az őszön át.
Gitár.
Gitár, kolozsvári gitár…
Az utolsó árva, ép húr visszarezeg reá.
…Menni…menni…menni…
A vágy szinte felemeli.
Visszaesik.
Minden életakarat összefeszül.
A béna tagok nem mozdulnak.
…Tiszttartóné asszony menne be a konyhába…
Szívettépő hang rántja vissza:
– „Anyám!”
A lélek utolsó szava.
