3.
3.
Imrus nagyon szemérmes fiúcska volt, Vivi dadának mindig el kellett fordulni, mikor ő inget váltott. Imrus iszonnyal gondolt minden meztelenségre, s riadt ösztöne volt folyton: takarni magát! És lelkét éppen úgy takarta, mint testét, lelke, mint a Leibniz monasai, külön kis világ volt, teljesen elzárva, noha mohón tükrözve a nagy makrokozmoszt. A kis monas már gimnazista volt, s leckéinek s új könyveinek megnyílt világa mögé sáncolta magát; a friss papírosok rubrikázott szótárfüzetek, térképhálók és színes ceruzák ejtették hatalmukba színükkel, sokaságukkal s még külön szagukkal is, – óh csodálatos szerszámok, melyek azzal kecsegtetik diákkorunkat, hogy megfoghatjuk a világot és azért ki sem kell lépnünk mimagunkból! A világ maga jön hozzánk, már legalább a papírlapok fehér tükrében, s mi begubózva a papírlapokkal úgy élünk, mint egy tükörszobában, mely a végtelenbe tártnak tetszik, noha tökéletesen s minden oldalról zárt. A messzeségek közel jönnek, s mi eltávolodunk attól, ami mellettünk van. Imrushoz eljött Ausztrália, Amerika, s eljött még a régi Róma is: de Noémi s testvére Gitta olyan messze voltak már, mintha egy más világ lakói lennének. Imrus férfi volt és tanuló, semmi köze a pántlikás fürtök és piros harisnyakötők Liliputjához. S ha eddig elfogultan és félve nézett e gyanús és ellenséges birodalom felé, most bizonyos fölényt nyert, mint egy fölegyenesedő kis Gulliver, immár öntudatosan megvetve és kerülve a leányokat: mert ő férfi és latint tanul! A leány mégis csak leány, nem lehet közös dolga a férfiakkal. Valami egészen más és még beszélni sincs miről vele. Imrus nem is beszélt, kerülte a kislányokat, önmaga előtt a gimnazista-gőgöt hazudva okul, hisz öröklött intelligenciájával s úrigyermekhez illő műveltségével még iskolatársai előtt is főlényben érezte magát, pedig azok gimnazisták voltak, s latint tanultak, mint ő! Imrus nagy rajztáblával, vonalzójával és tolltokjával kemény volt, tüskés és hozzáférhetetlen, mint egy páncélos vitéz. Noémi szájbiggyesztve s lényegében inkább még nyelvet öltve mondott le elmaradó kis lovagjáról, s más fiúkat keresett, – mert csak fiúkkal szeretett játszani. Imrus nem értette ezeket a fiúkat, akik ilyen játékokban mulatni tudtak: elfogulatlanságuk és könnyűségük nevetéssel elegy tiszteletet keltett benne. Ő, ha néha részt kellett vennie, unta magát, ügyetlen és morc lett. Még fiúpajtásai között is félénk és elfogult lett, ha játékról volt szó, vagy más efféle frivol és világi dolgokról. Miska óhaja, a langamétára vonatkozólag, alig teljesedett. Imrus unottan és az unalomtól elfáradva álldogált a gimnázium hosszú játékudvarának egy zugában, jelentéktelen statisztaként, s míg körülötte röpködtek a labdák, felfedezte, hogy a longa meta, „hosszú határt” jelent. Egy-egy kemény dobás mint alvót rezzentette föl, s utóbb ki is hagyták a játékból. A tornából elégségest hozott haza, egyébként csupa jeles bizonyítványában, s mellesleg erre az elégségesre szinte épp annyira büszke volt, mint a jelesek csokrára. Bokrétában is jól hat a virágok között egy szál tövisbogáncs. Miska is, noha úgy tett, mintha haragudna, alapjában büszke volt fiára, ki a vulgáris s bizonnyal érdemül nem róható testi kiválóságai helyett a szellem ambícióit választotta. De iskolatársai között is inkább még tekintélyt szerzett ez neki, s maguk a tanárok, elég bajuk lévén a haszontalan, de jó tornász pernahajderekkel, egy kissé inkább lenézték a tornát. Talán papi hagyományaikból dolgozott még bennük a testi alsóbbrendűségnek dogmája. A vén cseh tornatanár kikiabálhatta a tüdejét: ő civil volt, nem tartozott a rendhez, s szegény még magyarul sem tudott jól. Cseh, azaz osztrák. ő idegen szellemet képviselt, mert őseink ugyan erős karban s repülő gerelyben kerestek dicsőséget, de változott az idő, hadseregünk „idegen szoldateszka” lett – ahogy Döme bácsi kifejezte, az öreg Döme, aki a házban lakott – s melyik kis magyarnak volna kedve katonai erényekbe helyezni ambícióját? Akinek elég esze van szellemibb pályához, aligha. Imrus lenézte a katonai karriert, mely rossz tanulók menedéke, noha még nem régen múlt az idő, mikor mákfejeket csapkodva fakarddal a kertben, büszkén felelte, ha megkérdezték:
– Mi akarsz lenni, ha nagy leszel?
– Honvédhuszárezredes!
Gyermeki felelet, melyen most már méltán mosolygott maga is: mert mire jók ma a honvédhuszárezredesek? Háborúk kora lejárt, az ezeréves haza jól-rosszul elhelyezkedett a polgárosult Európában. Más fegyverekre van ma szükség, hogy boldoggá és naggyá tegyék. Miska legalább így gondolkozott, józan hazafi és bölcs apa módjára, maga sem óhajtva üres és léha tisztecskének látni fiát.
