Előszó
Előszó
Lukits Milos, akinek rendszertelen és kocsmaasztalok mellett elszórt elbeszéléseit itt a nyilvánosság számára összeszedtem, sohasem számíthatott arra, hogy a nagyvilág előtt jelentős egyéniség gyanánt szerepeljen. Éjjeli korrektor volt az újságunknál és úgy kerültem vele össze, hogy kezdő újságíró-létemre segíteni szoktam volt Cholnoky Viktornak a tördelésnél és mikor a rotációs elkezdte a kész példányokat kiköpködni magából, a derengő hajnalban együtt mentünk a kis József körúti bodegába. Elfogyasztott spriccereit fölváltva mi fizettük és ő ezt inkább méltósággal, mint rezignációval viselte el.
Cholnoky Viktornak szenvedélye, sőt reménytelen szerelme volt a földrajz. Ő, aki az ország határán túl sohase jutott, jobban és szebben látta az egész világot, mint valamennyi angol globetrotter együttvéve. Az az alkalmatosság, amelyen ő utazott, az időben éppúgy haladt, mint a térben. Ő ismerte a londoni Withechapelt és Kanton európai negyedét; otthon volt Ninive vályogból vert falai és az azték városok kőszörnyetegei között. Ha egy pohárka xeresi bort fölhajtott, ott volt a Jóni tenger sziklás szigetein és ha egy narancsot megforgatott a kezében, ott repült a soköblű olasz tavak fölött. Egy szín, egy illat, egy forma, sőt egy puszta exotikus név gyorsabb és megbízhatóbb utazószerkezet volt neki, mint nekünk, mindennapi embereknek, egy expresszvonat. Csak kimondta a bűvös szót, hogy Cordillériák és már kondorkeselyükre vadászott és vulkánok tüzénél gyújtott cigarettájára. És ha kimondta a szót, hogy Góbi-sivatag, már a kezefejével törülte le bajuszáról a kancatejet.
Ez a szenvedélye vitte őt a messzi József körúti bodegába is, holott spriccert közelebb is kaphattunk volna. Ennek a bodegának a gazdája egy kis zsidó házaspár volt, amely tízéves sikertelen farmer-élet után visszatért Caracasból, hogy a kalandmentes, nyugodalmas italmérésben pihenje ki ifjúságának hányattatásait.
A bodegás nem valami bőbeszédű ember volt; sokat nem is vett tudomásul a külvilágból, de egynéhány spanyol szó, amit Cholnoky kicsikart belőle, elég volt, hogy szétrobbantsa a világűrbe a négy falat; a kis bodega végtelen mezőséggé tágult, amelyen félvad gulyák legelésztek, bőrnadrágos gulyások csontos paripákon nyargalásztak és a kaktusz-fák mögött barnaképű, karimáskalapú forradalmárok leskelődtek hosszú puskájukkal.
Lukits Milos ilyenkor ajkát keserű mosolyba préselve ült a spriccere előtt és majdnem sértődötten hallgatott. Borotvált, ráncos madárarcán a tüdővész pirossága égett, de csontos ujja a hétkrajcáros dohányból egyre-másra csavarta a cigarettákat. Látszólag oda se figyelt a diskurzusra, csak valami távolabbi ország vagy városnevet hallott, görbült gőgös megvetésbe a szája széle. És néha fejbólogatva mormogta maga elé:
– Singapore… Kutya egy fészek! Nem kérnék belőle még egyszer!
De öt-hat spricceren túljutva, mikor már Cholnoky Viktor exotikus utazásaiból megtérve, a két könyökére pihent, Lukits Milosnak megjött a szava. Többnyire bevezetés és mindenféle apropos nélkül kezdett elbeszélésébe, amelynek primitív, mondhatnám dilettáns formáit élet és meggyőződés fűtötte át. A legrészletesebb földrajzi könyvekkel próbáltam utólagosan elbeszéléseinek ténybeli adatait ellenőrizni és – bevallom – a legtöbbször ez nem sikerült, úgyhogy végezetül magam is kénytelen voltam kételkedni szavahihetőségében. Különben is egybevetve életkorát (amelyet ő sohasem árult el és amelyet nekem kellett a látszat szerint hozzávetőlegesen megállapítanom) ama helyekkel, amelyeket mind bejárt és ama kalandokkal, amelyeket állítólag mind átélt, – az időnek olyan intenzív kihasználását kellett volna föltételeznem, amit már törékeny fizikuma is valószínűtlenné tett.
De meg kell vallanom, hogy az mindig csak utólagos kétely volt: az a sánta ördög, amely mögöttünk baktatva, az átélt örömök emlékeit széttapossa csúf patáival. Amíg Lukits Milos beszélt, én hittem neki és akárhova vezetett is, én vakon követtem őt. Attól tartok, hogy a Caracas-bodega sűrű hajnali levegője, a gránát-vörös spriccerek és Cholnoky mosolygós kék szeme híján az elbeszélések legnagyobb szuggesztív ereje maradt ki. De ha a nagyérdemű olvasóközönség kételkedik az elbeszélésekben, arra kérem, hogy legalább azt higgye el, hogy nem én találtam ki azokat. Én szerény, alázatos krónikás-hűséggel jegyeztem le mindazt, amit egy ma már nem élő, különös ember a maga lázas hitének pecsétjével látott el.
