XII.
XII.
Mikor nyilvános iskolába kezdtem járni, minden visszafojtott gyermeki ösztönöm kitört, a koldusoknak elloptam az asztalfiába félrerakott rántottcsirke-adagokat, és éles ellentétbe kerültem az anyámmal.
Indult pedig ez a következőképp, nem a csínytevés kaján öröméből, hanem igaz, tiszta örömből.
Öreg, ráncos, töpörödött koldus fordult be a kapunk alá... A mesék misztikus félelme fogott el és szó nélkül odanyújtottam a tízóraimat. A lépcsőaljára telepedett és enni kezdett, miközben rám függesztette a tekintetét. Most már bátrabban, szétvetett lábakkal álltam előtte... A szemén látszott, hogy minden falatnál betelt, mohó, egyre fényesedő szemgolyóján, mintha kihajolna felém, merőn néztem, táguló, kutyahűségű pupilláin most kiugrik valami, tán egy pici zászló, de csak könnyes, csillogó integetés bomlott a pillogása alá, merő szemem könnyesen csillant vissza és szivárványhíd csapódott a szemünk közé.
Ez a jelenetet megpecsételte az asztalfiók húsneműinek a sorsát. Ezért a megmozduló, integető fényességért, ami kibomlott minden koldusom szemében, a szidások és büntetések ellenére is loptam.
Rossz koboldja voltam drága, zsugori anyámnak, aki mégis csak szeretett engem a maga módján, egyetlen fiát.
