Füst Milán: A SÁTÁN MŰREMEKEI • Szabó Lőrinc versei
Füst Milán: A SÁTÁN MŰREMEKEI •
Szabó Lőrinc versei
Szabó Lőrinc versei
«Nunquam revertar – mondta Dante hajdan
nunquam revertar – mondanám bár én is
nunquam revertar – harci zivatarban
nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
nunquam – legyen az Isten átka rajtam
revertar – bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam revertar – századok fülébe!»
nunquam revertar – mondanám bár én is
nunquam revertar – harci zivatarban
nunquam revertar – tömlöc éjjelén is
nunquam – legyen az Isten átka rajtam
revertar – bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam revertar – századok fülébe!»
Ez aztán a vers. Ez aztán a pokol remeke. Nem is tartalmánál fogva… már ez a visszatérő «nunquam» is, mint a félrevert harang, felveri benned a lázat, lelkességet és iszonyatot. A «revertar» – a sor elején pedig olyan, mint a kemény átok, – megrázza a velődet. Nem is tudom mért? Nyilván, mert a vers műremek!
Továbbá: emlékezzünk csak! Mikor például a tüzérek háború elején, kürtszó, paták csattogása és fáklyafény mellett dörögtek végig az éjszakai utakon, – mi akkor sírni szerettünk volna és ujjongtunk amellett. Veszélyben a világ, – tűz van, pokoli tűz! – éreztük. Ez a pokol pompája, komolysága és velőthasogató veszélye, – éreztük. – Egyszóval: az iszonyat nagy szépségei néha képesek elhitetni velünk, hogy a sátán igenis van, – hogy él – s még azt is, hogy ez az egész élet az ő műremeke.
Szabó Lőrinc ezt az érzést nem tudta felkelteni bennem, bármily hajlamos vagyok is erre a hátborzongató elragadtatásra s bármennyire egyetértek is vele abban, hogy a pénz, ez a pokolfajzat maga is elég bizonyság a sátán léte mellett.
A pénz csakugyan minden? – még ezt is hajlandó vagyok elhinni néha, rossz óráimban, különösen, ha valaki ezt monomániás konoksággal állandóan a fülembe kopogja, mint ő. Mihelyt azonban egy szép költeményt látok, akkor már mosolygok s azt gondolom, hogy a pénz mégse minden – s mihelyt műremeket látok, azt gondolom, hogy mi zökkenők között, zilált eszmélettel csetlünk-botlunk a viszontagságos úton… Nem ismervén a boldogulás igazi útját, kapunk a pénz után, amelyet Isten többi csalóka lidérce között leggyakrabban libegtet a szemeink előtt .. . Kapunk utána, esengünk utána – de boldog az, aki elbotlik és remeket ír. Akár a pénzről. Ez aztán a kárpótlás! – gondolom ilyenkor. S megnyugszom.
Szabó Lőrinc ilyen megnyugvást sem tudott kelteni. Én neki elhittem, hogy a pénz minden. Hogy átok szegénynek lenni, hogy az ember pénztelenül az élet élvezetére képtelen s hogy a sívárságok vándora. S ha úntam is a sokféle és nyakatekert bizonyítást – ezt a verssé kényszerített pokoli prózát, – készséggel elismertem, hogy keserűségei, panaszai voltakép rokonszenvessé kell hogy tegyék őt minden jóravaló ember szemében s különösen az igazán nélkülöző tömegek előtt. Ha valaki ennyire konok ostorozója a mai társadalmi rendnek, a kapitalizmusnak, aki annyira áhítja, hogy a szegénynek is jusson, aki lázad, hogy gyárakban, pincékben ezreknek kell elsorvadniok mások kényelme végett – s nem únja ezredszer is elharsogni, amit úgyis tudunk, – az csak rokonszenvet érdemel s mégha itt-ott ízléstelen is.
«…nékem a ródlipálya csak
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam,
hogy a lejtő gyönyörében
egy se törje ki a nyakát…»
állást jelentett:
gazdag gyerekekre vigyáztam,
hogy a lejtő gyönyörében
egy se törje ki a nyakát…»
Ne törje ki a nyakát? Ez bizony csúnya. Képzeljük el: a nevelő ott sétál a gyerekek között, vagy ő is ródlizik s teli van epével, – még talán azt sem bánná, ha egy kis baj lenne a mulatságból. Ha nem is a nyakát, de a lábát, azt már mégiscsak kitörhetné végre gazdag kölke!
Nem akarunk érzelgősek lenni, – no de mégis, gyerekek, Szabó Lőrinc! – akik kitörik a nyakukat s a nevelő bánja is, nem is. – Őt akkor is, – de most is, még emlékeiben is az osztálykülönbség gyűlölete tölti be egészen. – Ez már kevesebb, mint a szocializmus!
A pénz igenis átkozott hatalom, de menten semmivé törpül, – minden valamirevaló ember felrúgja, – s különösen egy költő! – mihelyt undok hatalommá kezd válni benne, mihelyt az emlékeket szépségüktől ennyire mentesíti s az önfeledtségre ennyire képtelenít. – Ön bátor, Szabó Lőrinc, szeret szernbenézni az igazsággal, – ez erénye. Azt csak ne feledje, hogy a bátorság csak akkor igazán rokonszenves, ha sosem a közönségesség jelszava. Aki bátran mer közönséges is lenni, az jobban teszi, ha néha kevésbbé bátor. Az igazságszeretet viszont akkor a legrokonszenvesebb, ha önismeretre is vezet, ha önmagunk ellen szóló megállapításokra is bátorít.
Egy pár olyan sor is akad ebben a kötetben, amely azt mutatja, hogy Szabó Lőrinc képes volna többre is, mint erre a lelketölő, istentelen kopogásra. Ha talán nem ontaná a szót, hanem megvárná, míg az túlérett gyümölcsként, százféle zamattal terhelten magától elébe pottyan: – egy-egy szem! Ez a költészet Szabó Lőrinc!
«…a legmagasabb tornyokra. – – óh be kicsiny
onnan a koldús, be kicsiny
a nagyságos asszony ovatos
könyörülete – s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan, fentről, hol az önzés
örök toronyőreivel
hiú harcban
csak a legfájóbb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak.
onnan a koldús, be kicsiny
a nagyságos asszony ovatos
könyörülete – s az egész
emberiség, ez a nyöszörgő
kín-sivatag, be kicsiny
onnan, fentről, hol az önzés
örök toronyőreivel
hiú harcban
csak a legfájóbb földi sikolyok
őrült keselyűi csatáznak.
Ez még szép is. – Aminthogy akad más olyan helye is, – nem sok, – ahol a kopogás hirtelen eláll s a sívár szürkeséget egyszerre töri át valami, ami szívre, tehetségre emlékeztet. Ilyenkor persze még inkább rokonszenves ő, mint mikor panaszaival, a társadalomról szóló verses elméleteivel áraszt el. Ami természetes is. Mert a tehetséget aztán igazán lehet nem szeretni.
