III.
III.
A hónap legutolsó napja volt s a gazdag ember így szólt magában:
– Ma ismét szép az idő, hátha gyalogos sétára indulnék…
És kilépett megint palotájának aranyos kapuin, végighaladt a villanegyed csöndes fasorában, elkanyarodott a forgalmas útra, amely a szegények városnegyedébe vezette.
– Én nem tudom, mi van velem mostanában, – sóhajtott a gazdag ember – úgy fáj a szívem…
Csakugyan, a szegény gazdag embert az utóbbi időben sokat gyötörte a szíve. A hónap első napja óta bejárta már a kerek világ híres fürdőhelyeit, bölcs orvosok hajoltak a teste fölé, vizsgálták, kopogtatták a mellét, de nem tudtak a baj nyitjára akadni.
Megint csak ott állott meg a savanyúszagú heringes hordók mellett és nézte, vizsgálta az utcát. De most nem vett észre azon semmit, amely szórakoztatta, vagy fölüdítette volna.
– Milyen stílustalanság, milyen oktalan tülekedés, – húzta félre az ajkát és zsebkendője után nyúlt, hogy izzadt homlokát megtörölje.
Ez a mozdulat hirtelen eszébe juttatta az aranytallért.
– Az ám, – révedezett. – Ugyan hol lehet most a kedves aranytallér, ugyan ki találta meg és ki játszadozik vele mostan?…
Odapillantott a fal tövébe és mindjárt észrevette a levelet, amely még most is ott volt. Barnára vált már a levél, éppen csakhogy a szívós rostok mutatták a formáját, de alatta a por és az utcai szemét kis lapos domborodást sejttetett.
– Csak nem? – hült el a gazdag ember és odalépett a falhoz, cipője orrával megpiszkálta a dudorodást, amely alatt még mindig ott reszketett, lapult az aranytallér.
– Hát itt vagy még… csodálatos, – szólt a gazdag ember és szívébe valami langyos melegség áradt szét.
– Hát nem kellettél senkinek, nem vett észre egyik sem?…
Körülnézett, mint a tolvaj, aki éppen ellopni készül egy fölbecsülhetetlen értékű kincset… nem figyelte senki, az utca nyüzsgött, zajgott, örvénylett körülöttük…
– Na gyere… – suttogta és az ideges ujjak kikaparták az aranytallért a por és a piszok közül, hirtelen a nadrágzsebbe sülyesztették és gyors, féltő remegéssel símogatták körül.
– Milyen hideg vagy, kedves, kedves aranytallér, – mondta még a gazdag ember és a megbékélt, boldog örömmel folytatta tovább sétaútját a szegény emberek között.
