GYULAI MÁRTA: ŐK
GYULAI MÁRTA: ŐK
Mikor elvégezte – és a szerszám kiesett a kezéből, előbb még valami ingatag egyensúlyú rajongásba menekült.
– Most már húzni tudnám a szekereket! Járnék zsákkal a hátamon hegynek fölfelé vígan, a folyosókat öblítném görnyedve – a fehérkabátosok közt, ahol a járványok dühöngnek, ahol gázlángon főzik a műszereket, vagy ahol vastag gőzben mossák a tarka cihákat, a kékzubbonyosoknál és mindenütt, ahol az ismétlések ízetlen iszapjába marnak. Ami esztelen és áldatlan kín van, azt én is, – vetélkedve egyenlőtlen versenyben derűs alázattal, ahogyan előlről kezdeni tanultam, éveket felejtve ezeregyedszer is.
Mert a Munka elkészült! És elesni, azt lehet még, – de elbukni nem már!
Adakozó hévvel indult az emberek felé. – Valamit tehet most vége. Mert ők valami kereket forgatnak fáradt-fáradhatatlan és nincs egy kilengő mozdulatuk.
Amint aztán útközben eleresztette cirkálni a képzeteit, – (nagy feszüléstől lekapcsolást keresni kihagyásos ugrándozással) – s az első tárgyakba beleütközött, ámulva látta, micsoda közösségbe jutott mindennel. Hogy sajátságosan elváltoztak és jelentőségre nőttek a dolgok, – elmélyültek és áttetszőek lettek az éjjel, hogy belülről világítnak átható, közös fénnyel, hogy kilépnek a kereteikből s utalnak valami felé minden irányból, idomulnak valamihez… súlyosan érezte, milyen közel jutottak hozzá. – Vajjon az emberek is?
Széjjelnézett a fehérre meszelt teremben. Itt ülnek. Tompa szemmel.
– Ez itt a munkám, amit csináltam.
Nézte őket. Most látják! A látótér centrumába érkezett. Kitérni nem lehet. Most föl kell ismerniük.
És – igen, – az arcuk tisztára vált, a szemük átvilágosodott: néznek; – hova néznek?
– Ez itt az ormon kitűzött zászló; akarat, ami megelevenedik. Élőlény! Több! Eredmény! Megoldás!
Ők tudják. Tudatuk fehér mezőiben minden kirajzolódik.
Mégis, hova néznek? Keresztül rajta, túl a művén?!
Próbálta hát megérttetni szuggeráló gesztusokkal igézve őket. Amikor egyszercsak tisztán hallott egy tompa kiáltást:
– Add ide a vésőt!
– Mi ez, mit akarnak?
Roppant ütés volt. A tudata belerendült. De gyorsan jött rá kivédni az indulat.
– Talán kevés?! Kevés! Hát tudjátok meg: ez minden – nincs tovább! Se alázatban, se lázadásban. Csak ennyi. És emberi agy szétroncsolódásából többet kicsalni nem lehet. Kevés? Annál rosszabb nektek, – mindenkinek, – és lobogtatta feléjük a bosszút: nincs tovább!
– Add nekünk a vésőt!
És mint kiütést a testén, látta meg a kezükön rémülten a saját ismerős mozdulatait. Mint aki lázálomban forog önmaga körül ezer tükör között, – mert lázálom ez, (fellélegző könnyebbség, – az elkészült munka, – és íme, a reakció), más nem lehet!
– Vagy – hát így vagyunk? – tört ki belőle – és minden hiába volt, mert mindenki adni akar és egy sincs, aki elfogad? És hiába keresni, nincs sehol a Másik, aki igazoljon, a kórus, a visszhang?!
Mert, külön fészkel mindenkiben valami tökéletlen vizió, betegség, örökletes méreg, amit satnyán dédelgetve elhurcolnak a halálukig?
– Tudjátok meg: van a Cél – és aki menni tud felé: az eszköz.
– Giliszták vagytok, ágaskodók, szörnyetegek! – és a szájára már jöttek az igaztalan vádak, amikor a szemükbe nézett és – mint az imént, mikor feléje tódultak, elárasztották a dolgok, – ők megnyiltak előtte, mint egy csoda.
– Forgattátok a kereket, forgattátok egyre hevesebben, együgyű bizalommal, hogy valami rejtőzik benne és – megváltáskeresők, – forgattátok a lázig, a nevetségig, az összeroppanásig, – de forgatás maradt az, mindig csak forgatás, haladás kijelölt úton, másolás, átok, kín, – mindig ugyanaz. S elmaradt konokul, elsorvadt mindig: az öröm – a munka öröme!
– Dehát mit tehetek én?! A kezem a munkámon túl nem ér! Vajjon mit tehetek én?! – Itt a munkám! Szedjétek szét és építsétek föl újra; odaadom!
– Nem kell? – Hát menjünk már innét! Egymást gyilkolva ne álljunk itt szemben! – Hisz’ annyi minden van még! Süt a nap, fuj a szél és minden oldalról belénktorkollik a Végtelen!
– Add a vésőt!
És az idétlen, sokféle egyforma arcukból most néztek rá a szemek és visszaverték, roppantul megnövelve, amit felidézett bennük, a Nagyont az Intenzitást.
Az érzékeny halántékukon dolgoztak az erek és iszonyú feszítéssel nekiestek a szűk koponyáknak, a homlokoknak, – tisztán hallotta, – csúnyán zakatolt a szívük és – milyen torzul! – félelmes-eszelősen! – mosolyogtak!
– Mit tehetek én?! – már dühöngve üvöltött; nem bírta. – Őrültek vagytok! Iszonyodom, sajnállak és az iszonyú sajnálattól immár szabadulni akarok! – Fogjátok föl: olyat akartok, amit nem lehet!
Ők kilökték keresve a karjuk, – a kezük az ismerős mozdulattal, – már alig állta, – ők valami irreális lázban, – mintha elindultak volna, hallucináló, fénytadó szemekkel. – Megszállottak! – tömeges őrültség! – tűz!! – Már-már nem értett semmit, – tántorgott, a hangja elhagyta, mégis kiabált, idegenül: – Vagy akkor valami történik itten?! Vagy akkor itt valami változik mostan, – öröknek hitt törvények csődöt mondanak s új arcát mutatja az Élet! Valami most összemarkolja őket, – ellenem – én önmaguk ellen, – ugyanaz a láz, – az alkotás láza, – mert tán teremteni jöttünk mindannyian; – de ha meddő is – és csak döngetni tanulták a falakat, – most íme, megelevenedett és tűzbeborulva járkál itt előttem az Akarás…
És igéret, vagy teljesülés, – egy perc csak, vagy a Jövő, – ez a dolgok mélye, ami megmutatkozott! ha a levegője már a teremtésnek, ha csupán a végső erőfeszítés, – ez, – ez a végső erőfeszítés, – már a Nagyság!…
Lassú, nagy ütemet kalapált a szíve.
– Idáig hurcoltam magam! – Míg a tudatom kitágult, az önzés meglazult bennem és most látok. Látlak. – Mi kényszeríthet, hogy megtagadjalak, mikor adakozni, jót tenni jöttem, hogy visszalökjelek, mikor kinyujtjátok a Cél felé ti is a kezetek és a keresésben találkozunk? Ő?! A Munka, a kész művem? – Nem!
Mozdulnak. S valami taszítja feléjük.
Indulnak. S ő utánuk lódul.
Hogy melléjük szegődjön.
