IMECS BÉLA: DOBPERGÉS
Véres csaták dobszója int felém,
De minden öldöklésnél vészesebben
Más hangokat hallok. Nem zengem én
Amikor összecsapnak a hadak,
Vad mámorokba rémült, kúsza harcban,
A vérbefúlt, gomolygó ég alatt,
S emléktelenebb lesz, mint a halott,
Akinek fel nem ismert, csonka teste
Fölött csupán az éber csillagok
Küzdelmeim, ezernyi, törpe vágy:
Túl rajtatok, világok kinja éget,
Örökké hallom zúgni bús dalát,
Hogy nyiljanak nem képzelt, bús egek,
Maradjon el a föld sok, messzi kincse,
Elhalványuló vágyak és sebek.
Kirepültem a sokaság közül,
Hiába csak, ujjongó szivem hangja
Mind jobban, mind mélyebben elmerül
Ki fellebegsz, emberi gondolat!
Mégis jöjjön világok bús zenéje,
Amely felzúgó dobszóként riad,
Szünetlen vivjam véres harcaim,
Tünjön sok lázas célom könnyü álma,
Ne ünnepeljem kis halottaim
Amig bennem tengernyi vágy remeg,
Mig ég minden vércseppem lobbanással,
Zajlik és mint miriád dob pereg.
Vérem szava, kétségem és hitem,
S könnyebb leszek, mint messze illanó hab,
Mely száll a felkavart tengervizen.
Reményét zengi harsogón tovább,
Mig csendesül sziv, vér és mind a bánat,
És elérem mindennek alkonyát.
Alszom nyugalmas, hüs fekhelyemen,
Szavad nem hallom – talán más se hallja –
Zúgásod akkor is majd messze zeng,
Melyeknek ő adta az életet,
Ki időtlen időket átalzengvén,
Minden korokba vágyakat vetett,
Amig egyszer minden leég tövig,
Mikor nem marad semmi már utánunk,
S elaggott földanyánk majd széttörik.
Jövő, forrongó csillagok felett,
Mikor ámult szivek rémületében
Születnek új, borzalmas istenek.