MÓRICZ ZSIGMOND: A KAPUPÉNZ
MÓRICZ ZSIGMOND: A KAPUPÉNZ
A fiatalember kócosan, kedvetlenül nyomta meg a csengőt. Egy vas nem volt a zsebében. A házmester, a vékony kis suszter, kinyitotta az ajtót s álmosan, rosszkedvűen várt.
– Majd holnap – mondta a fiatalember s billentett a kalapja felé.
A házmester nem szólt semmit, csak utánanézett; a szemével kísérte a lépcsőn s akkor csukta be a kaput.
Másnap este megint garas nélkül ért haza. Utolsó ezer koronását a Mancika söréért fizette ki s csak azután gondolt rá, hogy azt meg kellett volna őrizni, tegnap is ötszáz korona, ma is ötszáz korona.
– Fene egye meg, nincsen semmi pénzem, legyen szíves Hegyi úr, írja fel, hogy el ne felejtsük, ezer korona, igaz?
De a következő este már ezerötszáz koronát kellett volna adni, szerencsére idejében eszébe jutott s kapucsukás előtt hazaszaladt. Úgy surrant be a kapun, mint a tolvaj s érezte, hogy a házmester kinéz az ablakon, de ő csak futott felfelé, mint akinek sürgős útja van.
Másik este eszébe jutott, hogy haza kellene menni, de olyan nehéz volt elindulni s volt is egy kis pénz a zsebében, mert a ligetben boltot csinált. Csütörtök délután volt s egy kis forgalom a bódék körül. Mert ő nem vetette meg az ilyen dolgot sem, hogy kikiáltó legyen a hableánynál.
Éjfél elmult, mikor hazavetődött s akkor már igazság szerint ezer korona a kapupénz. De közben kártyáztak s mind leadta a dohányt.
– Nézze Hegyi úr, írjon hozzá ezer koronát.
– De kérem, az nem úgy megy – mondta a házmester. – Nekem is szükségem van rá. Na. A kapupénz: törvény, kérem. Itt nincs hitel, kérem.
Nem szólt egy szót sem, mert dühös volt s nem vághatta a szemébe ennek a piszoknak. Hallatlan, kétezer koronából milyen morgást tud csinálni.
De a következő este csak azért sem fizetett. Gondolta, hogy ha szól, a szemibe csapja, mert volt nála pénz. De a házmester nem szólt, csak bement s beírt újra ezer koronát. Most már háromezer volt.
Másik éjjel ki akarta igazán fizetni, de megint úgy járt, hogy elnyerték tőle. Istenbizony, anyira restellte magát, hogy ötször is elment a kapu előtt s nem mert becsöngetni. Mégis, nem hálhatott az utcán.
Most az asszony nyitotta ki a kaput. Ez egy magas fekete asszony volt, olyan rossz szemeket tudott vetni, úgy nézett, mint egy gyilkos.
– Naccsád kérem, istenuccse, vót pénzem s tudja naccsád…
Az asszony nem szólt. De mikor ő elslisszolt, fel a lépcsőre s utána nézett, felkiáltott neki:
– Vótér nem ád a zsidó.
Ő lenevetett, mintha kedves tréfa volna s azt mondta:
– Jóéccakát naccsád, szép álmokat, rózsás csókokat.
Másik éjjel elkészítette a pénzt. Most már négyezer koronát, mert mindig később kezdett hazajönni s azt mondta magában, hogy ha az ember jön, akkor kifizeti, de ha az asszony nyit kaput, akkor nem fizet. Megpróbál egy kicsit kikezdeni avval a fekete nővel.
Csakugyan, az asszony nyitott kaput.
– Hehe – mondta, – jól néz ki naccsád.
– De maga is jól néz ki, úgy látom. Minek lumpol maga annyit?
A legény meg akarta csípni az asszonyt tréfásan, de az olyan lett, mint egy pulyka. Vannak nők, akik annyira vágynak a legyeskedésre, hogy a legcsekélyebb érintést se bírják elviselni. Az asszony úgy érezte, hogy evvel a kis simogatással rátörtek a női becsületére. Hátraugrott és elsápadt s nagy szemet meresztve lihegte:
– De menjen, maga… inkább fizesse meg a kapupénzt.
– Nono, mit ijed úgy meg, nem eszem meg mindjárt, csak ha maga is akar – vágott fintort a legény s hetykén felment a lépcsőn.
– Péteri úr, Péteri úr – kiáltott utána az asszony teljes tüdővel. – Micsoda dolog ez, most már ötezer koronával tartozik, mi jogon merészel maga adós maradni. Ha holnap nem fizet, nem eresztem be a kapun, vegye tudomásul. Én tisztességes asszony vagyok, nekem a gyerekem élelmére kell gondolni.
De a legény nem szólt semmit, hanem sietett be a szobába, a mostoha nagyanyjához, ahol lakott. Az öregasszony felébredt s pár keserű szót mondott:
– Ilyenkor kell hazajönni, te jóféle. Megállj csak, te útszéli betyár.
Hogy ötezer korona miatt így kell neki szenvedni. Ma is hazajött volna kapucsukás előtt, ha nem restellte volna beszökni a kapun. Osztán hogy nem volt pénze, hát csak azért várt éjfélutánig, hogy hadd legyen meg a házmesteréknek az ezer korona plusz.
Másik este azonban előre kikészített ezer koronát s bár még csak féltizenegy volt, mind az egészet a kezébe nyomta a házmesternek s azt mondta:
– A többi csak hadd maradjon felírva.
A házmester morgott s nem szólt, mert ez valóban gavallérság volt.
Aztán ez így ment, hol adott, hol nem adott, egyszer csak tizenkétezer korona volt már a kapupénz-tartozás.
Akkor aztán meglógott. Otthagyta a nagymamát s elment lakni a Mancihoz.
Eltelt valami félesztendő, felé sem fordult a háznak, hanem egyszer sok pénze lett, volt vagy hetvenezer korona a zsebében s új ruhája, új cipője s új nyakkendője volt, akkor, gondolta, elmegy egy kicsit meglátogatni a nagymamát s hadd pukkadjanak az unokatestvérek.
Mikor úgy alkonyat felé bement a kapun, egy pillantást vetett a házmesterfülke felé s fütyörészve felment.
– Nézd csak – mondta a házmesterné, – nem az a gazember Péteri ez?…
– Az a! Megy a nagyanyjához.
– Én felmegyek hozzá, elkérem a hátralékot, úgy sincs a gyereknek vacsorája.
A kis suszter, aki egészen tüdőbajos volt, köhögött s az arca éle vörösre kigyúlt.
– Csak eredj, mert ha én megyek, abból baj lesz. Olyan ideges vagyok, hogy nem tudok mit csinálni.
Az asszony várt egy félórát, hátha lejön a fiú s akkor megszólítja. Mégis, idegen lakásba bemenni… De nem jött le s félt, hogy elszalasztja, hát hirtelen összekapta magát s felment. Becsengetett a harmadik emelet hatos ajtón.
– Itt a Péteri úr?
Bement a szobába. Péteri ott ült az asztal mellett s cigarettázott. Hogy ő belépett, feléje se nézett, csak ült mereven.
– Nézze kérem Péteri úr, legyen szíves azt a kis kapupénzhátralékot adja meg, mert a gyereknek nincs vacsorája.
A nagymama ráförmedt az unokájára.
– Még most is tartozol, te szemtelen, hogy nem sül ki a szemed. Add meg.
A fiatalember belenyult a nadrágzsebébe s szó nélkül kivett egy marék pénzt. Odalökött az asztalra egy tizezer koronást, meg két darab ezer koronásat.
A házmesterné lecsillapodva ment az asztalhoz s felvette.
Akkor a fiatalember elibe állott s:
– Mondja naccsád, rúgták mán magát fel?
Úgy nézett az asszony szemébe, mint akkor éccaka, mikor megcsípte s az ordítozni kezdett. Hát most az asszony a pénzzel a kezében, úgy meg volt rémülve, hogy nem bírt hangot adni, csak azt mondta:
– Nem.
– Nahát – ordított a legény, – a kutya istenit, most fel lesz rugva!
A nő megfordult, hogy elmegy. Akkor a fiatalember felemelte a cipőjét s belerugott. Bözsike, az unokanővére, elkésett, mikor hátulról átölelte, mert már akkor a Hegyiné úgy zuhant az ajtónak, hogy csak úgy összeesett.
Feltápászkodott, aztán szó nélkül kiment.
Sírva, a csontjait s a lépét fájlalva vánszorgott le az urához.
– Neked mi bajod, te?
Elmondta sűrű könnyek közt.
A kis suszter ijesztően izgatott lett, csak lihegett s frecskelt a vére, nem tudta, most mi lesz, felrohan, megöli. Nem is volt szabad neki izgatottnak lenni a tüdeje s a szive miatt. A harctéren és az orosz fogságban egészen tönkrement az idegzete.
Csak téblábolt s nyelt s fujt és sírt a szeme.
Felvett egy vascsövet, ami ott volt, amit már régen le kellett volna vinni a pincébe.
– Hová mégy – szólt utána a felesége, aki a gyerekhez menekült, azt szorította.
– Viszem a pincébe –mondta vakon az ura s kiment.
És akkor hozza oda a szerencsétlenség a Péterit, akit a nagyanyja kilökött a házból s jött veresen, dühödten lefelé a lépcsőn.
Valaki odasugta a házmesternek:
– Üsse agyon ezt a gazembert, házmester úr, láttam, mit csinált a feleségével.
A suszter, mint egy pulykakakas, elébe ugrott a fiúnak s azt mondta:
– Nézze, Péteri úr kérem, maga tettleg s szóval bántalmazta a feleségemet!
– Én nem bántalmaztam.
– Kérjen bocsánatot tőle! Kérjen bocsánatot tőle! – ordított a suszter.
– Nézze házmester úr – szólt a legény, – ne izgassa magát.
De a házmester vérszemet kapott, megragadta s azt mondta:
– Ne csináljon botrányt! Jőjjön be és kérjen bocsánatot a feleségemtől.
Már a lakók mind a folyosón voltak, a hintáslegény elszégyelte magát s belépett a házmesterfülkébe. De ahogy az asszonyt meglátta, ettől a fekete, vad asszonytól megveszett s elkapta a vascsövet a házmester kezéből.
Ez hátulról belekapaszkodott, de ő sokkal erősebb volt, kirántotta a vasat s úgy, visszafelé, fejbevágta vele az embert.
Annak a homlokából rögtön kiömlött a vér s a szemére futott.
A ház előcsarnoka már tele volt emberekkel, az utcáról is befutott egy csomó kiváncsi. Ott volt egy roppant magas diák egyetemi sapkában s közéjük lépett.
– Ne verekedjenek – ordított rájuk s megfogta a két embert és szétválasztotta őket, egyiket jobbra, a másikat balra taszította.
A Péteri kiment az ajtón s kint megállott a kapu előtt. Volt ott egy kis korlát, ahhoz támaszkodott s mint egy hős, elkezdett cigaretta után kotorászni. Rá is gyujtott.
De a kis házmester szégyellte magát, ugrált, nekirohant a sublódnak, kikapta a revolvert s kirohant az utcára.
Hát csak ott áll vele szemben nevetve, kivörösödve, hetykén Péteri, erre ő szó nélkül kapja a revolvert s rálő.
Találta, de a fiatalember meg se moccan. A vállába ment a golyó, de nem ért csontot.
Már a rendőr is itt volt s rögtön rátette a kezét.
– Mi volt ez itt kérem?
A házmester egészen tébolyodottan nézett a biztos úrra, már érezte, hogy elveszti az állását.
– A kapupénz – dadogta s a nyála folyt, – adós maradt a kapupénzzel…
– Ugyan! most fizettem ki a felesége kezébe – mondta a fiatalember. – Ez a köszönet.
– Tessék oszlani – mondta a rendőr. – Bekisérem magukat. Jőjjenek az őrszobára.
A tömeg suttogott s morgott. Határozottan a házmester ellen volt a hangulat.
– Meg kell lincselni – mondták. – Ez osztán házmester! A kapupénzért lelőni a lakót!
