Kürti Pál: OTHELLO: MOISSI • a Fővárosi Operettszinházban
Kürti Pál: OTHELLO: MOISSI •
a Fővárosi Operettszinházban
a Fővárosi Operettszinházban
Mikor Jago ördögi csele s besúgásai vad kétségbeesésig fokozzák Othello fájdalmát és azt mondja, hogy szerelmét most már elfújja, el, a levegőbe, – akkor Moissi északnak, keletnek, délnek és nyugatnak fordul és a szélrózsa minden irányába fúj s az ujjai mintha pillangókat bocsátanának ég felé.
Mikor Othellóban megérik a gyilkosság gondolata és azt mondja, a szívét úgy megkeményítette, hogyha kezével reácsapna erre a szívre, a keze megsebesülne tőle, – akkor Moissi csakugyan reácsap öklével a szíve tájékára, keményen, zengőn, sokszor egymás után, szinte attól félünk, hogy nyomban kiserked kezén a vér.
Mikor Brabantio felelősségre vonja a szerecsent Desdemona megszöktetéseért és Othello hivatkozik arra, hogy ő királyi vérből sarjadt, – akkor Moissi egyetlen lágy és kecses, de fejedelmien büszke gesztust tesz s elmoshatatlanul előttünk áll egy messzi, álmatag tájakról szakadt furcsa királyfi, aki riadt mosollyal áll a sok kegyetlen idegen között.
Bassermann Othellójának volt egy felejthetetlen mozdulata: mikor a szenátus előtt elmondja, hogyan csüggött Desdemona az ajkain, miközben utazásairól regélt neki, háborgó tengerekről, tépett szakadékokról és kannibál néptörzsekről, kikről az a hír járja, hogy válluk alatt nőtt a fejük, akkor Bassermann olyan mozdulatot tett, mintha a hóna alatt csakugyan egy fejet hordozna és hozzá szélesen vigyorgott, hogy olajbarna arcából kivillantak hófehér fogai. Ő a gyermeteg, nehézkes szavú, vérmes óriást adta, a primitív embert a civilizált emberek között.
Moissi alakításában nyoma sincsen barbár erőnek. Nála véges-végig arra a bejelentésre kell gondolnunk: királyi vérből származom.
Moissinál minden mondat képpé oldódik fel, minden szó mozdulattá; minden belső mozzanatot így visz át térbe, puhán és mégis plasztikusan, a gesztusai céltudatosak s ha kell, végsőkig kiélezi őket.
Azon kevésszámú, középeurópai színjátszáson nevelkedett szinész közé tartozik, aki ismeri a testét. Néha a tánc határáig lebbennek a mozdulatai, néha percekig megakasztja a dialógust pantomimikus közjátékok kedvéért.
Hanghordozása és mozgása mindig pathetikus; mikor a gyanú már megfogamzott benne, Desdemona Kassióért könyörög hozzá és egy követ Velence levelét hozza, akkor kavargó, idegtépett játékot csinál, széttördeli a verssorokat, apró, hisztérikus mozdulatokkal jelzi háborodottságát, az arcán eszelősség tükröződik, – de még ebben a nuance-halmozásban is pathetikus, még így is dekoratív minden szava s minden mozdulata.
Minden szavával és minden mozdulatával stílust akar adni. Othello-alakítása is: hiánytalan, salaktalan stílus.
