V.
V.
Pontoppidan mindent elért, amit csak modern költő elérhet. 1917-ben megkapta a Nobel-díjat. Akkori nyilatkozatából újra kiderült jellemének egyik legfőbb vonása, a tiszta önzetlenség. Ezt mondta:
«A dijat a népies költészet elismeréseként veszem át, amely most nyitja legszebb virágait, azét a költészetét, amely megőrizte eredeti vonásait, mégis mindig a művészet legmagasabb céljára tört. Minden értéke saját talajunkból sarjadt. S ha a választás rám esett, nyilván ennek az iránynak legidősebb íróját és talán megindítóját kivánták kitüntetni».
S szerényen, tulságos szerényen teszi hozzá a költő: a Nobel-bizottság e választással megmutatta, hogy nemcsak azt az irodalmat figyeli, amelyet világhir méltányol, de azt is, amely csupán lokális jelentőségű.
Pontoppidan könyvei, minden nemzeti sajátosságuk ellenére, vagy inkább sajátosságuk miatt, a nagyvilág nagy értékei. Legtöbbjüket régi idegen nyelveken is csodálják.
Dán kézíratból fordította:
HAJDÚ HENRIK
