XIX.
XIX.
Egy fiatal magyar nyomdásszal laktunk együtt hármasban. Intelligens fizikai munkás volt, szocialista s így jó segítőtársam Szittya hóbortjai ellen. Sokat vitatkoztunk, de nem voltunk demagógok, nem pártokra esküdtünk, így nem zárkóztunk el az anarchista eszméktől se, ha azokban találtunk valamit, amit a munkásmozgalom a maga részére hasznosíthatott osztálytudatos harcaiban. A nyomdász bizonyos szempontból olvasottabb volt nálamnál, sok mindenről beszélni lehetett vele, szerette a verseimet, később elárulta, hogy ő is verseket ír. Szittya nem igen hagyott bennünket egyedül, vigyázott ránk, kötekedett velünk, valósággal féltékeny volt, mint a szerelmesek. Bármiről vitatkoztunk, nem mondhattunk olyant, amit ő túl ne licitált volna, a mindent elpusztító, vérszomjas terroristát játszotta. De hiába vadította magát, én tudtam, mindez valóban csak játék s ha valami komoly tettre kerülne a sor, ő lenne az első, aki visszarettenne a cselekvéstől, aki bűnbánóan félre engedné magát tólni a sorból. Az orosz forradalmárok voltak az ideáljai, mint valami gyerek lelkesedett értük, vörös és arany színekkel glóriázta be a neveiket. Herzen, Bakunin, Kropotkin és még egy sereg név a 905-ös forradalomból úgy pergett a nyelvünkön, mint az aranyból való gyöngy és égő fáklyákkal lobogtunk feléjük. S ahogyan semmiben, úgy a forradalmi lelkesedésben se tudtunk mértéket tartani.
Szittya nagyszerűen tudott ismerkedni, mi is általa ismerkedtünk meg a Maison de Peuple ezer útról összesereglett lakóival s közöttük az orosz emigránsokkal. Igazán aktív politikai életet csak ez a csoport élt, titkos értekezleteik és nyilvános gyűléseik voltak és voltak közöttük fiatal diáklányok és öreg fizikai munkások, akik futárszolgálatot teljesítettek Moszkva és Brüsszel között, kémkedtek a rendőrségeknél és összeesküvéseket terveztek a cár és miniszterei ellen. Az én primitív kinyíló eszemnek fantasztikusan gyönyörű emberpéldányok voltak ők, lelkesedéssel és akarattal termékenyültem meg a közelükben s éreztem, eljön egyszer az idő, hogy társuk leszek a meredek utakon s hozzájuk hasonlóan részem lesz az igazi szocialisták örömeiben és megkínoztatásaiban.
Gyülésre mentünk a petit-passagei vendéglő helyiségeibe. Túlzsufoltan sokan voltunk együtt oroszok, franciák, németek, olaszok, ferdeszemű kinaiak, barna, ordítós kedvű magyarok, zsidók és keresztények kiválogatás nélkül. Az asztal tetején egy szőke tovaris beszélt, még egészen gyerek, sapkája alól kigöndörödött a haja, Krisztus-szakálla lebegett fölöttünk, mint a szentlélek galambja s a kezei fölíveltek és elmutattak messze beláthatatlan vidékekre. Tudományosan kezdte a beszédet, beszélt Oroszország fejlődési lehetőségeiről, a munkásság és parasztság embertelen elnyomatásáról, az 1905-ös forradalom célkitüzéseiről, pillanatnyi eredményeiről és szörnyű leveretéséről. Ha szomorú dolgokról beszélt, mélységes volt a csönd s ha a jövő ígéreteit hirdette szét fölöttünk, kitört a lelkesedés, mindenféle hangon és nyelven szóvirágokkal és fölemelkedett öklökkel telt meg a terem.
Keveset értetem meg a beszédéből, a szomszédaim magyarázták el, mit mondott, de mindez nem gátolhatott meg engem abban, hogy testtel és lélekkel ott ne érezzem magam a szónok mellett s testtel és lélekkel egynek éreztem magam vele a harcban. Szittya ott állt mellettem, láttam, hogy remegett az izgalomtól, a szemei kancsítottak, mint mindig, ha túlfeszültek idegei, buldog ábrázata megszépült s szinte artikulálatlanul ordított a lelkesedéstől.
– Ha már nem volna nemi bajom, akkor most Isten fiának érezném magamat, tisztának érezném magamat, mint a harmatos virág – mondta. – Ha most nem lennék nemi beteg, elmennék Carszkoje-Szélóba és megölném a cárt.
Elhittem neki, amit mondott, átéreztem az ő lángolásait és én is bármilyen megbizatást elvállaltam volna az ügy érdekében.
Ezen az éjszakán nem csavarogtunk el a korcsmákba, nem kívántuk az italt és nem beszélgettünk szerelemről. Korán mentünk haza, mielőtt lefeküdtünk, megmostuk a lábainkat, orosz módra teát ittunk rum és citrom nélkül s a nyomdász szerencsét jósoltatott magának a szobalánnyal.
– Olvass föl valamit a verseidből – mondta Szittya, – máma csordultig vagyok jósággal, el tudom képzelni, hogy milyen kedves és szép lehetett az a gyerek, aki én hat éves koromban voltam.
Fölolvastam néhányat a verseim közül, aztán a nyomdász is kért bennünket, hallgassunk meg valamit az ő munkái közül.
Később bebújtunk durva pokrócaink alá s a vaságyaink, mint kitanult állatok, elnyargaltak velünk Oroszországba, énekeltünk Moszkva színes tornyai alatt, vándoroltunk a szibériai hómezőkön, gyötrődtünk a szentpétervári kazamatákban és szétmálltunk a levegőben, mint a tavasz színei és illatai.
Reggel, még alig világosodott, kopogtak ajtónkon. Detektívek jöttek értünk, valaki spicli elárulta a gyülést, láncraverten vezettek ki bennünket a szállásunkról. Brüsszel polgárai még aludtak, csak az utcasöprők dolgoztak, az árusok szekerei nyikorogtak a kövezeten s a lefáradt utcalányok úsztak el előttünk a házak tövében, mint beteg, óriási macskák. Érzelmes voltam, mint talán még soha eddig. Néztem ezeket a lányokat, az én kidobott rokonaimat, valami tehetetlen kényszerűségből büszke voltam rájuk, szerettem volna megfogni a kezüket, szerettem volna megcsókolni az ő sápadt, öreg arcukat és szerettem volna tőlük egy cigarettát kérni, amit azon a pénzen vettek, amiért eladták a testüket a meleg nyári éjszakában.
De csak menni kellett, menni némán, buta megadással. A detektívek jöttek velünk, mint az alvilági komondorok, félnünk kellett tőlük, hogy ránk ne zúdítsák a talpaikat és belénk ne mártsák a fogaikat.
– Ha csak megvakarhatnám a hátam – nyöszörögte Szittya, aki este szédülettel leborult a beszélő orosz elé és nemrégen még Csilébe készült vallásalapítónak. De hiába nyöszörgött, nem vakarhatta meg a hátát, ő középen jött, mint a legveszedelmesebb köztünk, jobbkeze hozzám, balkeze pedig a nyomdászhoz volt láncolva.
A rendőrségen kihallgattak bennünket, aztán mindhármunkat átvittek a toloncházba. Éreztük, hogy semmi bününk nincsen és éppen ezért szörnyen elviselhetetlenek voltak a napok, amik most következtek. Tizenkét napig vesztegeltünk ezen a helyen. Éjszakára sorbaállított nagy drótkalitkákba csuktak bennünket kettesével. A drótfalakra szerelt drótágyaink voltak, keskenyek, hogy csak kinyujtózva lehetett feküdni bennük, se matrac, se fejvánkos, egyetlen szőrpokróccal takaróztunk. Reggel ötkor kellett kelnünk, mint a nyájat, áthajtottak bennünket egy iskolapadokkal telezsúfolt terembe és ezekben a szűk kalodákban kellett ülni estig. A teremben egyetlen ablak volt, az ablak előtt katedra, azon ült a fogházőr. Nagy bajusszal és nádpálcával posztolt fölöttünk. Kezeinket, mint a megbüntetett iskolás gyerekeknek, a padra kellett tennünk, az elképzelhető legnagyobb büntetés volt ez ránk nézve ideges, korlátokat nem tűrő csavargókra. A magunkba fojtott vadság gyötört bennünket, hogy fájt minden porcikánk. Legalább, ha valami munkát adtak volna, valami tennivalót, akármit, akár, ha csak az egymás holtraverését engedélyezték volna. Mint mindenütt, itt is voltak stréberek s ezek néhány nap mulva tudtak is könnyíteni a sorsukon. Valami spárgagyárból kosárszámra szállítottak ide csomós, összegubancolódott spárgát, akihez közülünk kegyes volt az őr, annak kiosztottak ebből a vacakból egy nyalábra valót, egész nap bontogathatta, dolgozhatott vele, szóval elvonhatta magát a gyötrő tétlenség alól. De mi magyarok valahogyan elrontottuk az ügyünket. Az őr előtt magyarul beszélgettünk, külömben se volt szabad társalogni s tudja az ördög, miért, lehet, hogy egyedül a hangunk miatt vagy talán mert semmit nem értett meg a szavainkból, kegyetlenül elvadult ellenünk ez az ember. Figyelt, ha csak megmozdultunk, már ránk ordított. S mi alkalmat adtunk neki, hogy gyűlöljön bennünket, kilocsoltuk a reggeli levest, szétfröcsköltük a déli kását, naponta többször kéredzkedtünk ki klozettra. Hiába is erőszakoltuk volna a gonosz természetünket, nem tudtunk nyugton maradni. Kerestük az alkalmat a csinytevésre s így történt meg, hogy egy hetet még ráadtak az először kiszabott büntetésünkre.
Minden evés előtt hangosan imádkozni kellett. Fölálltunk a padok között, valaki szólóban előimádkozott s a többiek tettetett ájtatossággal mormolták utána a francia szöveget. Az őr tetszés szerint választotta ki az előimádkozót s egyszer rajtam akadt meg a szeme.
– Nem tudok franciául imádkozni – mondtam neki németül.
Nem értett meg, egyszerre öten, hatan tolmácsoltak.
– Imádkozz, ahogyan tudsz, te kutya német! – ordította és egészen kikelt magából. – Az Úristen még a ti ugatástokat is jószívvel fogadja.
Sokáig ingerkedtem vele, végre is lejött a katedráról, fölemelte a botját, hogy rám húzzon vele.
– Megkezded rögtön az imádságot, te gonosz fajzat, vagy elverlek, mint a kutyát!
– Elkezdem – feleltem, – elkezdem, de én csak magyarul tudok imádkozni. – Hirtelen pokoli ötletem támadt, megvártam, amíg az őr visszamegy a katedrájára, aztán keresztet vetettem magamra, mint ahogy az imádkozás előtt szokás és hangosan, elnyujtottan végtelen magyar átkozódásba és káromkodásba kezdtem. Az őr azt hitte, valami cigány nyelvű zsoltárt siránkozok, ájtatosan összetette a kezeit s a szemeit, mint valami piszkos üveggolyókat, fölfordította az ég felé. A társaim legtöbbje valami francia imát morzsolt utánam, de voltunk itt együtt négy-öt magyarok s azokból már az első szavaim után kibuggyant a nevetés. Eleinte halkan, prüsszögve, de, hogy én rendületlenül mondtam a legválogatottabb átkokat, nem tudtak tovább fékezni, belevesztek a hangos, visszatarthatatlan röhögésbe. Az őr megbotránkozottan szidta őket, hivatkozott Isten büntetésére, beígérte, hogy elviszi őket az ördög, de hogy azok csak nem akartak lecsendesedni, rájuk rontott a nádpálcával.
Én fapofával átkozódtam tovább.
Az egész terem összegabalyodott, mindenki röhögött már, az őr ide-odarohant a társaim után. Ütötte őket, ameddig bele nem fáradt, engemet megdicsért s hogy lássam, mennyire megbecsül, mindjárt kiosztott egy nyaláb összegubancolódott spárgát.
– Kár, hogy ahhoz a csunya fajzathoz tartozol – mondta, – olyan világos képed van, hogy még könnyen lehetne belőle becsületes ember. De ezek a gazemberek, ha ma nem, akkor holnap téged is elrontanak.
– Én nem törődöm velük – feleltem, – az a célom, hogy becsületes ember legyen belőlem s ha innen kikerülök, mingyárt beállok harangozónak vagy sekrestyésnek valahova.
Nem értette meg a szavaimat s mikor lefordították neki, gyanakodón nézett rám, éreztem, hogy valami gonoszságot sejt a szavak mögött. Magamra hagyott és a teremben lassan visszaállította a rendet.
Így összezsúfoltan többféle náció között s egy karmesteri pálca alatt megfigyelhettük, hogy bennünk, magyarokban van a legtöbb rendbontó erő. Esténként, mikor a napi tétlenségtől elfáradtan, már aludni akartak a kalitkában; mi bagolyhangon artikulálatlanul kiabálni kezdtünk. Ez a játék olyan volt, mint a ragály, megfogamzott a csavargókban s hol itt, hol ott fölhangzott a kuvikolás. Az őrök dühöngtek, eszelősen szaladgáltak ide-oda, de senkire se tudták a kiabálást határozottan rábizonyítani. Éjfélig is eltartott ez a játék, aztán elaludtunk fönn a levegőben, a magas drótfalra akasztott drótvályukban.
S másnap kezdődött az egész előlről, majdnem pontosan lekopíroztuk a tegnapi napot.
Végre letelt a büntetésünk. Reggel ötkor megint láncrafűztek bennünket. Vagy huszunkat négyesével egymáshoz kapcsoltak, betoltak a födött tolonckocsikba és kiszállítottak az állomáshoz. Kitoloncolásra itéltek bennünket s mikor a marhaszállító vagonokban elraktároztak, csak úgy foghegyről tudtunkra adták, hogy a német határra visznek bennünket s ránkcsukták az ajtókat. Tehervonat volt az, ami vitt bennünket, másnap hajnalig utaztunk étlen és szomjan. Aachenbe kerültünk vissza.
Itt se fogadtak bennünket zászlókkal és szűzlányok se koszorúval. A hatóság emberei átvettek, mint egy értéktelen állatállományt s a nyilt utcákon át, ahol bámész emberek csoportosultak körülöttünk, betereltek a rendőrségre. Belga kisérőnk kijelentette, ha mégegyszer át merjük lépni a határt, akkor négy hónapra elzárnak bennünket. S most komolyan féltem, hogy az aacheni németek tudnak valamit a Stuttgartban letett rendőrségi priuszunkról. De nem, eddig ismeretlen madarak voltunk mi az ő prakszisukban. Valamennyiünkről aktát készítettek, fölvették adatainkat és kimondták ránk az itéletet. Voltak közöttünk németek, akiket a további rendelkezésig fogva tartottak, Szittyát és engemet rögtöni kiutasításra itéltek.
– Most kaptok kávét és kenyeret –mondta a rendőrtisztviselő. Az egyik cellában megvárhatjátok az estét, aztán ha besötétedett, egy rendőr fölkisér benneteket a belga határra.
– Oda nem mehetünk vissza, hiszen onnan épp most hoztak bennünket ide – siránkoztunk. – Ha ott megfognak bennünket, akkor mint visszaesőket négy hónapra bezárnak.
– Az már az ő dolguk. Nekem semmi szükségem rátok. Én még be se csukhatlak benneteket, mert hiszen semmit nem csináltatok itten. A papírjaitokon az áll, hogy veszedelmes anarchisták vagytok. Menjetek hát vissza és csináljatok nekik anarchizmust.
El voltunk intézve. Becsuktak bennünket egy cellába s alig, hogy sötétedett, értünk jött egy rendőr és kikisért bennünket a határra.
Egy kis dombocskán, egy tüskésdróttal bevont fakorlát állott. Azt mondta a rendőr:
– Ez itt a belga-német határ. Most német földön álltok, de ha átbujtok itt a korlát alatt, akkor már Belgiumban vagytok. Also, vorwerts!
Még védekeztünk, még meg akartuk puhítani a rendőrt, de az hajthatatlan maradt, nézett ránk, hogy majd átszúrt a szemeivel.
Átbujtunk a korlát alatt, egy árokba csúsztunk le.
Ahhoz, hogy tovább merészkedjünk, még túlságosan világos volt, csöndesen hasrafeküdtünk.
