MÓRICZ ZSIGMOND: BAJTÁRSAK
MÓRICZ ZSIGMOND: BAJTÁRSAK
Két katona ment s egy lány az úton keresztül az erdőn.
Daloltak, tele torokból. Hadi nótákat s a lány is velük dalolt. De a lány egy kicsit gyenge elméjű volt és igen furcsán énekelt, úgy hogy majd halálra nevették magukat rajta.
Egy helyen leültek egy tisztáson, ahol friss forrás volt s a lány kibontotta kis batyuját s kenyeret vett elő belőle és piros retket. Sója is volt s adott mind a két katonának egyformán.
Azt elnyúltak a fűben s az egyik katona, a hórihorgas szőke fiú megölelte a lányt. A mellére tette a fejét, úgy pihent. A másik katona, kis zömök barna gyerek komolyan nézte őket.
– Mikor Rozsovicénél gyütt a slapner, mint a jeges zápor, de csupa tűzbűl, akkor melegünk vót, – mondta.
A szőke katona nem hallgatott oda, hanem a lányra nehezedett s az arca mindig feljebb-feljebb ment egy kicsit a puha vánkoson, a lány testén. A lány nevetett. Ha nem szólott, akkor egészen rendes nőszemély volt, piros arcú s lenszőkehajú, kék szemű. Olyan volt, mint egy nagy kövér, meleg virág, amelyet mindenkinek meg kell szagolni.
– Nagyon eregette a muszi a sátorponyvát, – mondta a barna katona s egy hosszúnyelü falevelet vett a szájába s rágcsálta. – Hogy vót a, testvér, mikor három kilométerre vittelek sebesülten?
A szőke katona felnevetett.
– Az nagyon rossz volt. Annyi lövést kaptam, hogy az orvosok kétszer is hozzáfogtak megolvasni, mégse tudták. Tejjeséggel nem bírtam lábra állani, ha akkor a bajtársam ott nincs velem, s ki nem visz, három kilométeren húzott, mint a zsákot, de az isten áldja meg érte, mert nem jöttem vóna haza hozzád Juliska.
A lány nagyot nevetett.
– Három kiló méter? mennyi kilóméter a? – mondta együgyűen.
– A nagyon sok, – mondta a barna katona, – már majdnem megszakadtam, de azért csak cipeltem a bajtársamat.
A lány csak nevetett.
– Három kilóméter, – ez nagyon tetszett neki, ez a szó.
A szőke katona már egészen a nyakánál volt az arcával s elkezdte csókolgatni a lányt, aki csiklandósan nevetgélt.
– Három kiló méter, három kiló méter… – mondogatta eszelősen a lány s hagyta, hogy a katona akármit kezdjen vele, mert ez az ő katonája. Egy faluból valók s akkor az övé. Már kislány kora óta egymásé, odakint a harctéren is mindig erről beszélt a szőke katona.
– Mikor elvittem ki a tűzvonalbúl, az vót az első szava: “ha Juliska látná!” igaze testvér?
– Igaz, – mondta a szőke katona s a lánynak a szájára tette az ajkát.
A barna katona vérbeforgó szemmel nézte őket. Hogy a bajtársa semmit se törődik vele, hogy ő is itt van; egészen megcsókolja a lányt…
Nem fordult el, hanem félig lehunyt szemmel nézte őket; szégyellte magát, de rettenetes kívánság volt benne s mikor azok fáradtan ott hevertek előtte, egyszer csak elszánta magát s az mondta:
– Bajtárs. Igaze, hogy én hoztalak ki a tűzvonalbúl?
– Igaz.
– Akkor én hoztalak haza a te Juliskádhoz, igaze bajtárs?
– Igaz.
– Hát akkor adjál nekem is a szerencsédbűl.
De a szőke katona ellenségesen nézett rá.
– Megbolondultál bajtárs? Ez az én jányom.
– Az egy halál is a tied vót, meg az orosz fogság. Most ülhetnél Szibériában, mint a többi.
De a szőke katona hallgatott.
– Ez a jány az enyim, – mondta konokul. – E más.
– Nem más bajtárs, aki a rosszba osztozott, a jóba is osztozzék.
A szőke katona ránézett, osztán azt mondta:
– Gyerünk tovább.
A lány csak nevetett a két fiún s feltápászkodott; elriszálgatta a szoknyáit s előre ment. Olyan volt ez a lány, mint egy forró csipkebokor, abban a szegény lelkében üres volt, de a teste olyan volt, olyan kívánatos és gyönyörű, mint egy boglya széna a lovaknak.
Elől ment a szőke lány, utána a bakája, azután topogott, kihevülve s önmagával küzdve a másik katona.
– Bajtárs, – mondta sokára, – komolyan gondolod?
– Komolyan.
– Utolsó szavad?
– Utolsó.
– Nem részeltetsz?
– Nem.
Erre megint hallgattak. Még nem volt készen a barna katona a forrongásával. Még dolgozott benne az édesanyja simító szelid keze, az iskola csöndes muzsikája, a templomok harangozó szava, de a vére egyre jobban zuborgott, mert kifelé haladtak az erdőből s úgy látta, akkor már elveszti a reménységet, a lehetőséget. S a lány olyan volt, mint egy forró csókharctér körülöntve lánnyal…
– Bajtárs.
A szőke katona nem is felelt; siettette a lányt; sarkára taposott, hogy tovább haladjon. A jány tréfára vette s visszanézett, mint egy visszatérülő rózsafelhő s kacagott s kacagás közben visszanézett a másik katonára is s annak a szemébe villant a szeme.
– Nézel? – Mondta a legény.
– Nézek, – mondta a jány.
– Mér nézel? – kérdezte a legénye.
– Hát hadd legyen boldog ű is.
Erre a szőke katonában megfagyott a vér. Szédülni kezdett. Látta, hogy a lány nem volna ellene s iszonyú féltékenység tört ki rajta. Meglökte, hogy siessen előre, mert ki akart menni az erdőből, minél hamarább, mert odakint már a nyári mezők tágas bátorsága igérkezett.
De háta mögött a másik katona elvesztette utolsó csepp vérét.
– Bajtárs.
– Ej no.
– Kihoztalak a csatából?
– Eh…
– Vittelek három kilóméteren?! Három kilóméteren!!
A lányon ideges kacagás tört ki:
– Három kiló méter.
A szőke katona megrántotta a vállát, durván, konokul.
– Adsz a lánybúl bajtárs? – fulladt a barna katona.
– Nem! A jány az enyim!…
S ekkor a barna katona kirántotta a szuronyát s hátulról beledöfte markolatig a bajtársába.
A lány visszanézett, látta a kiszökő sugárt, a piros vért s fehér lett.
Most a barna katona hozzáment s ő nem tudott elszaladni, s megfogta őtet s odavitte a legelső fához s a kezét hozzákötötte a derékszijával a fához s akkor ráhajolt s elkezdte csókolni, csókolni.
Csókolta a vállát, csókolta a nyakát, csókolta a haját. Belefúrt a nagy szőke hajba s csókolta, csókolta. S mikor egészen csókolta, odanézett a haldoklóra:
– Kihoztalak a csatatérrűl?… piszkos kutya… S még egy csókját is iregyelted… Igen?…
S a haldokló azt mondta:
– A jány az enyém.
– Tied? Tied?… Na hát vedd el, – hörögte a barna katona, s minden szónál egy vad kemény csókot döfött a lányon. – Ha a tied, vedd el. Gyere vedd el.
Aztán mikor kész volt a csókkal, egyszerre nagyot nézett.
– Hű, – mondta magában, – meghótt… No Juliska, e meghótt…
Elódozta a jányt a fátúl s azt mondta neki:
– Most el kell tenni az útból. Gyere Juliska fogd meg, vigyük.
S a lány ijedt engedelmességgel fogta a halott szőke katona két lábát s így kezdték cipelni el az országútról, befelé a rétre.
Erősen alkonyodott s a hold is már fent volt.
– Itt nem lehet hagyni, – mondta a katona, – mert reggel jönnek a munkások, meglelik.
S vitték, vitték, ész nélkül. Már egy kilométerre vitték, de nem leltek jó búvóhelyet a mozdulatlannak, akkor kiizzadtak, nehéz volt a test, letették.
Leültek mellé s azt mondja a katona:
– A harctéren magam cipeltem, de nem volt ilyen nehéz. Nem is vettem észre. Most olyan, mintha ólombúl volna. Gyere Juliskám, nyugtass meg egy kicsit. – S az ölébe tette a fejét, mint fent az erdőnél a másik cselekedte. Elébb az ölébe, aztán mind feljebb, feljebb kúszott rajta a szája felé. A lány nem nevetett, hagyta. Olyan volt ez a lány, mint a bokor virág, ha jön a kecskebak s bika; az mind legelészik, nem mozdul ellene.
Aztán betelt a csókkal a katona s megkönnyebbülve mondta:
– Gyere kedves bajtársam, menjünk tovább.
Ujra megfogta a bajtársának a fejét s a félkarját. A lány a két térde alatt fogta, így vitték, vitték ujra egy jó kilométert.
De a mező sima volt, a tarlón nem lehetett elrejteni a testet. Miért is nem maradt vele az erdőben, de vissza sem mert nézni, úgy érezte, mintha az erdőnek minden ága egy-egy felemelt kar volna ellene.
– Tedd le, – mondta a lánynak, s gyűlölettel nézett rá.
Az ég vörös volt, mintha minden vér a fellegekre ömlött volna.
Egy szántás volt előttük.
– Itt gödröt fogunk ásni. Nem hagyhatom hollók, varjak ételének az egyetlen bajtársamat, – szólott a barna katona s a szeméből könnycsepp szívárgott le. – Mindig jó bajtárs volt, sose felejtette el, hogy három kilométert cipeltem szegényt a hátamon, megmentettem a pergő tűzűl s az orosz fogságtúl.
Kihúzta a véres bajonétot s hozzáfogott az alkalmatlan szerszámmal sirt ásni a szőke katonának.
A lány ott állt felette, kövéren és szőkén és sírósan nevető orcával.
