KEPES ÉVA: ATYÁMFIA, AZ IDEGEN • (Aki ködből jött és füstgomolyba szállt el, a földön pedig csodákat cselekedett)
KEPES ÉVA: ATYÁMFIA, AZ IDEGEN •
(Aki ködből jött és füstgomolyba szállt el, a földön pedig csodákat cselekedett)
(Aki ködből jött és füstgomolyba szállt el, a földön pedig csodákat cselekedett)
Az elhangzott szavak még vibráltak halkan.
«Gyüjtsd össze az én seregeimet.»
– Aztán bezáródott mögötte a köd, ahonnan minden dolgok jönnek.
*
Az utca magas falak merev egybeszögelése volt. A lámpákat remegő táncba rángatta a szép. És az árnyékok imbolyogtak a földön.
– Akkor járt először a Városban.
*
Vadidegen emberek ráismertek. Megtévedt tudatukban emlékeztek volt, hogy mindég ott ült közöttük, s valami szűk udvarban született, mint az emberek szoktak.
– Pedig bizony nem született a földre.
*
Élt aztán szelíden a Városban. De a házak árnyékát misztikus rajznak látta, és ha köd volt, akkor távoli dolgokra emlékezett.
– Várt.
*
Mikor pedig megérezték, hogy csodatévő, eljöttek hozzá. Keskeny falépcsőn jöttek a szobájába. Az asztalon kis olajlámpa égett.
– Mondják, hogy magával hozta ezt az első éjszakán.
*
A csodáit később mind feljegyezték. Először egy öngyilkost támasztott fel a hullámokból. És beszélt neki a Bárkáról, mely eljövend, – az élettel és a szabadulással.
– Az az ember azóta naphosszat bolyong a tengerparton. Vár valamit a messzeségből. Talán a Bárkát.
*
És történt, hogy egy nyomorult jött hozzá. «Oh tedd, hogy lássak!» – mondá, «mert bizton fertőzöttek a szemeim».
Ő akkor imádkozott fölötte, és ime lassan minden szertefolyt, a szemben levő ház teteje fekete szögletével mintha sötét vitorla lenne a végtelen ég felé… a szoba falai elmosódtak… homályos lett.
– Az ember tapogatódzva kinyujtotta a kezeit, mert érezte, hogy elmulik tőle minden, ami Volt. És a szemei szent vakságában derengeni kezdett az Ismeretlen Világosság.
*
…És mikor az Idegen látta, hogy az élők jók, és mind szentek, elszomorodott vala. Mert bizony akkor a Gonoszság megfoghatatlan, önmagában élő végzete a világnak, s a világ el fog veszni általa.
– Ő pedig megszaggatta ruháit.
*
Akiket pedig megérintett, a szavával vagy a kezével, azok révetegen élték az életet, mint az alvajárók. Öntudatlanul csoportba verődtek, és az ő gondolatai ritmusára jártak, hatalmas, imbolygó tömegben.
*
S a világ urai félni kezdtek. Azért hát poroszlókat küldtek hozzá. Ő látta őket jönni fel a lépcsőn, s az olajlánghoz lépett. Eloltotta.
– És akkor az álmodók tömege nyugtalanul megborzadt. Egymásra néztek, zavarodottan, mint a zsidók a pusztában, mikor a tüzes felhőoszlop eltünt.
*
Aztán mondták neki, hogy meg fog halni. Ő pedig félni kezdett. Mert minden olyan valószínűtlen volt. Az élet, és a halál…
Próbálta felidézni az utolsó szavakat. «Gyüjtsd össze az én seregeimet. Gyüjtsd össze az én seregeimet».
– De hátha nem várja őt, a ködbe, valahol, – az Úr?
*
És köröskörül felcsaptak a lángok. Még fuldokolva előrehajolt, s elboruló vízóban nézte a végtelen sereget, amint lassan és álmodva halad a meszeségben.
A körülállók csak egy füstgomolyt láttak, mely folyton nőtt, s felszállván szétterült a Városon. Az ég pedig felszívta volt a füstöt.
– Így ment el.
