II.
II.
Gábor az uccán szembetalálkozott Ambrussal, akit okos és ügyes felesége miatt irigyelt. Most is rosszul esett neki az Ambrus rendes és rendben tartott ruhája, galléros inge volt és a ruha fölött még felső kabát is. Gábor zsebébe süllyesztett kézzel ment el mellette, épp csak megbillentette a fejét, mikor az köszöntötte. Azért nem cserélnék vele – biztatta magát és élvezni próbálta a megvetés erővel ámító érzését. Magaáltató daccal peckesen rakta a lábát és kifeszítette a mellét. Végig az uccán, az egész munkásnegyedben még csend volt. A kevesek, kiknek volt munkájuk, már rég bementek a gyárba, a többiek meg oduikban húzódtak meg és igyekeztek megtoldani az éjszakát s így kitolni a nehéz éber nap elkezdését. A magas épületek közt a kocsiúton rossz, csontos gebék iparkodtak egy szenesszerkérrel és a kocsis keservesen nógatta őket előre a magas hóban. Valamelyik emeletről szennyvizet loccsantottak ki az uccára, aztán gyorsan becsapták az ablakot. A hó csámcsogva ette be magát a Gábor lyukastalpú cipőjébe. A fűszeres jó meleg télikabátjában unatkozva nézte boltja ajtajából az unalmas, havas, álom-verte nappali uccát. Mikor Gábort észrevette, szigorú arcot öltött, nehogy Gábor megint próbálkozni merjen a hitelbe való vásárlással.
– Fázik az ember meztelen nyaka – gondolta Gábor, de csak akkor próbálta kis barátja gallérját még jobban feltűrni és elől a kezével összefogni, mikor már túljutott a szatócs róka szemének határán. Aztán cudar éles fogakkal harapott Gáborba a hirtelen támadt kérdés: mért tűrte az asszony olyan megadással az ő öklét? Gondolatban végigszáguldott minden férfiismerősén, végül fejét rázva morogta: «még megbolondít ez a koplalás» – és visszafordult s hogy ne kelljen mégegyszer a fűszeresbolt előtt elmennie, kerülő úton ment haza.
Angéla nem volt otthon. Gábor rádűlt a szalmazsákra és várt. Dél is elmult már, Angéla pedig még nem jött. Gábor elindult a keresésére. Mintha henye fecsegő kedvéből tenné, be-beszólt minden ismerőséhez, de egyiknél sem akadt Angélára. Estére még Ambrusék is sorra kerültek, noha azok inkább azért, mert most azoké volt a környék legjómódúbb háztartása s estidőben nem tagadhattak meg a látogatótól valami harapnivalót.
Tűz pattogott a konyhában, zsír ropogott a fazékban, Ambrusné feltűrt ujjal állt a sparhert mellett és hagymaszeleteket rakott be a fortyogó zsírba és figyelmesen várta meg idejét, míg a jobbkezében készen tartott hatalmas fényes májashurkát a fazékba bocsáthatta. Csak azután törülte meg kezét a kötényébe s kínálta hellyel Gábort, aki iparkodott elleplezni mérges éhségét, irigységét. Más irányba fordította fejét, hogy ne lássa a lármás víg fazekat meg a melegtől kipirult arcú asszonyt. Vékonyhúsú, halványarcú szőkeség volt és ahogy a karját emelte, a könyöke hegyes csontban ütközött ki. Elviruló arca a rövidre nyírt hajától kerekebbnek látszott, mint amilyen valójában volt. Gábor akart elégedettséggel gondolt Angéla jószagú hosszú hajának sötétjére, mely a fésű alatt a sötétben sercegve szikrát szórt. Ambrus is megjött és Gábort leültette az asztal mellé a füstölgő hurkához. Gábor titkolatlan örömmel esett neki az ételnek s az első csillapulás után minden nyugodtabb és derűsebb színben látott, mint előbb. Ambrus a feleségét dícsérte és közben a gyerekeit – egy tíz év körüli fiúcskát és két szöszke kislányát – csitította, akik nagy garral estek neki a fazéknak és mártogatták a zsírját. A legkisebbiket, akit a nagyobbak kitúrtak a fazék mellől, vigasztalásul az apjának kellett ölbe venni s a kis szöszke az apja nagy bajuszának huzogatásában lelte kedvét. Ételgőz, nevetés, lárma, a sürgő-forgó asszony – szinte elfelejtette Gábor, hogy nemsokára már megint a hideg vackában fog ülni s oly kábult békességben szemlélődött, mintha ez mind az övé lenne s mindig így maradna.
– Aztán hol dolgozik most az asszony? – kérdezte, mikor az asszony elment a három gyerekkel, hogy lefektesse őket. Hirtelen támadt gonosz indulattal, keresztbe vetett lábbal, jobblába talpával a földet paskolva sandított Ambrus felé.
Ambrus ferdére húzta az ajkát.
– Nem vagyok rá kiváncsi.
Gábor lóbált egyet a keresztbetett lábán.
– Ne dobj követ a kútba, melyből iszol – nevetett és félvállról, csípősen vetette oda: – A fontos az egészség, úgy-e?
– Egészségben – bólintott Ambrus – még egyszer se volt baj. Egyszer se. ha az ember vigyáz, nem is lesz. A gyerekeknek meg van mit enni, nekem is gondomat viseli az én feleségem. Jut annak ideje mindenre.
Míg Ambrus bement az asszony meg a gyerek után nézni, Gábor egy darab kenyeret süllyesztett a zsebébe s aztán megzörgette az ajtót és elköszönt. Utálta Ambrusékat, utálta magát; a zsebébe rejtett darab kenyér siettette haza, az ő szegény asszonyához, akit most nagyon sajnált, mert az biztosan éhes, ő pedig jól van lakva. A hideg, a hó és szél nem is vált észrevehetővé Gábornak; csak úgy száguldott az uccán végig.
A sötét szobában nem látta meg mindjárt Angélát, aki szótlanul gubbasztott az ablak alatt, két karjával a felhúzott két térdét átfogva. Angéla elfogadta a neki nyujtott kenyeret, ette és Gábor leült a lábához a szalmazsákra. Az uccán menet még kibékülésre készült. Tudta Angéláról, hogy szereti a tréfát, de arra is emlékezett, hogy az barátságuk azzal kezdődött, hogy ő Angélának komoly és nagy dolgokról beszélt, a társadalomról és a proletárok jövőjéről, amint ezt a szakszervezetekben és gyűléseken hallotta. Most el is kezdte. Lám – mondta – Ambrus a példa rá, hogy a proletárnak még a családi életét is tönkreteszi a tőke, az életét meg a lelkét is… Angéla mintha nem is hallotta volna s külömben Gábor is, mikor itt ült a sötétben, a vigasztalan szalmazsákon és hallotta, ahogy a felesége mohón rágja és nyeli a kenyeret, egyszerre érezni kezdte a fűtetlen szobát, a konok szomorúságot a levegő minden rétegében itt és abbahagyta a beszédet. A még előttük álló hosszú kemény téli napokra gondolt, rosszkedvűen fujt a tenyerébe, lerúgta a lucskos cipőjét és lefeküdt. Nem beszélt szót se többet, nem kérdezte a feleségét, merre járt délelőtt, semmit, semmit; rég volt, hogy úgy jóllakott, mint ma és alig tette le a fejét, már el is nyomta az álom.
– Mért nem fekszel le már te is? – kérdezte később a hidegtől álmából riasztva. – Legalább melegebb volna.
Angéla nem felelt, Gábor káromkodott. És csendben és szívtelen sötétben, csak félig éber fejjel Gábor megint a régi gondolatokra ócsudott, a gondolatokra, amiket Angélának kellene gondolnia, de őneki nem lehet kimondani.
– Legjobb volna, ha az ember mint a slájmot ki tudná köpni a lelkét. Mindjárt könnyebben lélekzene. De egyszer és mindenkorra kiköpni, mint Ambrus…
– Mint ahogy Ambrus?
Két kezével markolta meg az asszony a Gábor két vállát és rázta. Mint ahogy Ambrus? ismételte, mint aki segítségért kiabál, olyan hangon, de harsanó csatakiáltás is bennecsendült a hangjában. Gábor ellökte magától a rágémberedett kezeket és nagyot vetve, rázva magán falnak fordult.
