ASZLÁNYI KÁROLY: AZ EGYEDÜLVALÓSÁG ESTÉJE
sivító vonat, csörömpös sorompók mögött, hol
rohadt vizek terülnek, éjidőre várva
béka pöffeng, bíbic visongat a kórón, álomba
mártván lenge fejét; vonatfütty rikkan,
tücsök zizeg, cseng, de néha vizi csönd iringál
s ájult magasból halottraváltan csüng a
hold.
bánatom. Mezőkön jártatom, vadvízbe
mártom, felhőkre kenem, mégis mindig
velem van. Száguldó vonat farkára
akasztom. Mégis mindig velem van. Kertek alól
üvöltöm hűséges bánatom. Bejár vagy hét mezőt:
visszajön megnövekedve. Mint őrült trombitás
takarodója, reccsen. Felveri a vizeket, szilánkra
repeszti a csöndet s neszelést. A hold ijedten ébred s
menekül.
egyedülvalóság estéjén anyám
tejére visszavágyva
síró póznák fölé zuhanok, lábad nyoma fölé;
s reménytelenül kereslek, Kedves, mindörökkön.