Aszlányi Károly: SOHA ILYEN TAVASZT! • Andai Ernő regénye Pantheon kiadás
Aszlányi Károly: SOHA ILYEN TAVASZT! •
Andai Ernő regénye Pantheon kiadás
Andai Ernő regénye Pantheon kiadás
Pályadíjasnyertes regény. A pantheon eredetileg a Regényírás mesterei sorozatában akarta kiadni. Aztán mégis Magyar Írások gyűjtőcím alatt adta ki. Jobb is így.
A hangulatos lírai regény egy tabáni tavaszról szól, amilyen még sohasem volt; egy kislányról, aki írónő akart lenni, de csak szerelmes lett. És aztán a szerelemből is kisodorta furcsa és nyugtalan temperamentuma, hogy hova sodorta, azt csak sejtenünk szabad, tudnunk nem illik. (Érdekes, a romantikus regények szerint: tudni mindig illetlenség. A naturalisták szerint csak kellemetlen.) A szóbanforgó kislányt, amikor írónő, Clarissznak, amikor szerelmes Kalárisnak hívják. Az egész regény hangulati hatások színes köntöse; «álomruha», amelyet bizonytalan körvonalú alakok viselnek. Néha az a benyomásunk, nem is emberek hanem próbabábúk. És nem is az alakok fontosak, hanem a köntös. (Már a kinek.)
A hangulat egyik lényeges összetevője: a szellemi és fizikai passzivitás. Ha ebből ír ma regényt valaki és vállalja a következményeit annak, hogy ez a csupa-hangulat: félvállról vevése bizonyos korszerű követelményeknek – akkor legalább a tisztán hangulati írásmodor minden raffianementjével legyen felfegyverkezve a kényszerűségből józan kritikával szemben. De Andai hangulatos lírája még naiv és csak nem is erőszakos: maga is elismeri időnként, hogy a «csodavárás» és «álomhajhászás» nem lehet cél, nem is út. Sőt nem is regény. Mert nem élhet. Nem lehet egy költemény két és félszáz oldal hosszú. Legalább is azok szerint nem, akik a csodavárást nem tartják célszerűnek. Vagy legalább is újabbfajta csodákat várnának, a tavasznál újabbakat. Nem mondom, lehet a tavaszról is újat írni, érdekeset. De éppen itt a bökkenő.
Andai a maga tavaszáról nem tudja elhitetni, hogy még soha ilyen nem volt.
Van úgy is, hogy szép és önkénytelen szavai cinkosaivá válnak a hangulatoknak, amelyeket az öregedő professzor emlékezésből maga elé ír egypár ív fehér papirosra. De sajnos, sokszor értelmetlenné válnak a hangulatosan csomagolt patétikus monológok, főleg, mert Andai igen gyakran küzd még kifejezési zavarokkal – és egy-egy fölösleges szóval, vagy valami kancsal szókötéssel megzavarja a hangulatok menetét, amiken kívül pedig, nincsen fontos elem a regényben. A szerelem, amiről itt szó van – ugyanazt a mesterségesen és felöltöztetetten szép benyomást kelti, mint az emberek maguk. Ez a szerelem mindenáron különb akar lenni a más szerelmeknél. A lány, Clarissz (Kaláris) az egyéniségét félti ettől a szerelemtől; furcsa, vad, szokatlan egyéniségét – pár sorral később azonban megfeledkezik egyéniségének furcsa, vad és szokatlan voltáról – és a «hazai levegőt, csipkés asztalterítőt, fehér verandát» sóvárogja és félti – megint csak ettől a szerelemtől, ettől a furcsa szerelemtől, amely pedig, nem is lenne furcsa, ha például beérné önmagával. És Jánossy, ha azt akarja mondani: szeretem – egyszerűen azt is mondaná, hogy szeretem, nem pedig a francia líráig visszamenőleg, analógiák és axiómák kapcsán…
Pedig ez a Jánossy okos ember. Néha. Az apja pedig egyik legérdekesebb könyv-ember, akit újabban olvastam. Nagyon él ebben a könyvben, még haldokolva is kikívánkozik sok papírmasé-szépség közül. Jánossy doktor viszont néhány szép és okos mondattal vigasztalja összetört szívét és igyekszik kimenekülni a komikumból, amiben olyanformán ült nyakig, hogy huszonnyolcéves tudós ember létére olyan érzelgős gimnazista-csúfoló szerelmet kellett kézzel-lábbal végigkomédiáznia, amiért sokkal fiatalabb korában is megkaphatta volna ezt a komikus és kellemetlen jelleget. Vagy mellékízt. Ami végigvonul az egész histórián. De itt, az összetört szíve fölött, percre megriad, elveszti a fejét és ekkor egész okos dolgokat mond: «hogy álmokkal elérni lehet egy nőt. De álmokkal megtartani soha». (Egyáltalán, a férfiak előbb-utóbb mind rájönnek arra, hogy miképpen nem lehet megtartani egy nőt.) De ez kijózanulás sem kijózanulás és nem észretérés – csak újabb, ezúttal a keserű hangulatokra szolgáltat ürügyet.
Az ilyen emberek – ha vannak – az ilyen emberek életében az örömet és extatikus lázat a boldogság; a kijózanulás és megtartóztatás a fájdalom képviseli. Más nincs. Kéthúros emberek. Ezeken már meglehetős biztonsággal játszik Andai – bár az említett kifejezésbeli bizonytalanság néha apró (értelmi) zökkenőket okoz, amit csak azért kell megemlítenünk, mert az efajta írásművekben az apróságok: a lényeg. Ha valaki új, kereső mondókával áll a porondra, elfelejtheti a találás lázában az apró formai szempontokat. De a tabáni tavaszról már lehet hibátlanul írni. Sőt illik.
De mindezzel szemben – a maga nemében jól felépített regény és a vége felé magával ragadja azt, akit már az elején is lekötött egy kicsit. Andai okos és szellemes ember, ezt az érzelgős hangulatok makacs keresése sem rejthette el – és ez az első regénye (ezenkívül csak egy novelláskötetét ismerjük) és ha lehiggad és az obligát patétikus fölösleget a maga részéről is nélkülözni tudja, akkor szép, fejlődő és gyökeres, nem felszini nyelvezetével nemcsak pályadíjat, hanem föltétlen irodalmi sikert is arathat.
