IV.
IV.
Keszler József zsidó volt és annak vallotta magát mindhalálig, írásmódjának francia eleganciája színes pillangó gyanánt csillámlott színtiszta magyar nyelvezetének mezei virágai között, de társalgásban, különösen adomázás avagy okoskodás közben nagy kedvvel fordítgatta zsidósan németnyelvre a beszédet. Számtalan adoma tartja fenn az emlékét ennek a szeszélyes szokásnak: erőteljes kiszólások jellemző történetek, kegyetlen karikaturák. Ebben a kétlaki beszédmodorban egy különös zsidó sajátosság nyilvánult meg: részben az ellentétek hajszolásának kedvtelése, részben az évődő öngúny. Szerette fajtáját és – csak a képmutatás tagadhatja – kedvezett is neki, ahol csak lehetett. De lelkiismeretlenséget sohasem követett el.
Mint minden igazi zsidó, aki az ószövetség valláserkölcsi alapján áll, különös vonzalmat érzett a vallásos keresztény iránt, valamint a vallásos keresztény is jámborsággal telik el az ószövetség titkai előtt. Velem, akiről tudta, hogy hívő keresztény vagyok, szeretett el-elbeszélgetni vallási problémákról, a kutató ember alázatos tiszteletével a végtelenség előtt. Utálta fajtájának dúsgazdag jött-mentjeit, akik társadalmi becsvágyból tagadták meg apáik hitét és amikor a bolsevizmus idején libasorban ácsorogtak a pesti zsidók a plebániák előtt, tartván közelgő veszedelmektől, dúlt-fúlt szégyenletében. Ő mégcsak kísértésbe se jött, hogy bárminő világi okból kikeresztelkedjék.
Lelkiéletet élő zsidó barátaim és ismerőseim körében gyakran el-elfog valami lélektani kíváncsiság és felvetem magamban a kérdést:
– Vajjon ha Krisztus idejében éltek volna, melyikük csatlakozott volna a Megváltóhoz?
Ez a Keszler József – úgy éreztem – bizonyára ott guggolt volna a sokaságban, amelynek megadatott, hogy a Hegyibeszédet elsőnek fogadj a szívébe. Meg is mondtam neki. Meglepődött. Elgondolkozott és sokáig szótlanul nézett rám.
