RÉVÉSZ BÉLA: DOBOGÓKŐ
RÉVÉSZ BÉLA: DOBOGÓKŐ
Lobog a napfény; bolyonganak az illatok.
Lobognak a tüzek, bolyonganak a szagok.
Csurog a vas, lángol az érc, lövell a fény.
A munkások megragyognak, talpig verejtékben.
Nevetnek.
Az egyik mondja:
– Balázs egyszer mászott fel a Prédikálószékre és menten legurult…
A másik toldja:
– Belzebubot lelökték a papok, mert nem szereti őket…
Az emberek úsztatják a vasnak, tűznek patakját.
A hőség fölszítta a levegőt.
A fény csapdos, veri a látást.
A munkások Balázs gurulását látják:
– Bokrokkal futott versenyt…
– Elébb akart leérni a völgybe…
– Milyen jó hűs van ottan…
Egyszerre mondják:
– A forrás…
Valamelyik csettint, száraz száján megujjong a kiáltás:
– Ihatnék…
Hajol a mennybolt, hajolnak a fák.
Hajol a fedél és hajolnak a lányok.
Savak az üstökben, gázok, gőzök a lombikokban, az olaj lehel, földről, gépekről, asztalokról.
Zagyva szagosság, amitől émelyedik az íny.
A lányok kavarnak, kevernek, lihegve vegyítenek és az illattól elhajolnak.
Párázik az orgona, zsíros repkedő szagosság.
Permetezik a gyöngyvirág, átüti a többi szagokat.
Diadalmas, kitartó illatok.
Így versenyeznek a rezeda, viola, orgona, gyöngyvirág, este és reggel, télen és nyáron, évek óta, élet óta.
A kábulatból fölrezzen az egyik:
– Gyöngyvirág…
– Mennyit találtunk a Komlósvölgyben…
A másik:
– Az enyém még friss… Teli vele kancsó, pohár…
A valamelyik eltolja magától az áramos üvegeket, fűszeres kenőcsöket és a támadó műhelyfalak közül szabadulva, túlnanról lélekezve, elrajóngja:
– Vasárnap újra szedünk…
Morog a malom.
Porzó felhők iramodnak az emberek körül.
Zakatol a perc.
Szíjak, sziták, kövek, szökkennek zuhannak.
Hályogos a világosság, fehér záporozás, ami mögött, az ablakok táncos függönyén, áthasít a napsütés.
Belepett munkások, a szitáló, fehér szürkületben, a lobbanást találgatják:
– A Lomhegy…
A ventilátor nekizúdul a szemetelő örvénynek.
Az ablakok előtt földobja magát a napnyaláb.
Leskelődő robotosok versengve kiabálják:
– A Bunkó…
– Az Árpád trónja…
– Így ragyog a Rámhegy… a repkedő felhőcskék a nap körül… ugyanígy…
Ugrálnak a sziták, kenyérnek, kalácsnak pernyéje teríti a levegőt.
Gőzölgő fehérség oltja a napfényt, a sóvárgó, hirtelen játék elcsittul és aki mondja, mindannyiért mondja:
– Csak már vasárnap lenne…
Áll a nagy hegy, hetedhéthatárban.
Áll a nagy hegy, lehelő szorosan, gyárak körül, vermek fölött.
Áll a nagy hegy, zihálásra ráhajoltan, csúcsán a mennybolt, mely átderül az életbörtönök záró poklán, tüzén, füstjén.
A feszülő, boldog mennybolt alól idefutnak a fuvalmak és dobják az erdők csókját, a füves rögnek, omlós ösvénynek, fölbukkant mezőknek első fűszerét.
Proletárok görgetik a napokat, de számolják az igéretet:
– Most már minden vasárnap május elseje van…
Freccsen, zuhog az olvadt üveg a gyárban.
Reszket a hőségben levegő és ember, de hét elején a megizlelt vasárnapról beszélgetnek.
Elégett, öreg munkás mondja:
– Az én megmart lábamnak már csak jobb a korcsmaasztal…
Rohan, zuhan alá grádicsosan az üveg.
Fiatalok megpillantják az örömet, mely rájuk gyöngyözik a közelvont távolból:
– Olyan mint a vízesés a Rámszakadéknál…
A maradék öreg támolyog a rivalgásban:
– Mennék… Mennék…
– Lekéstem…
Üveg fakadó gyémántjánál olvadóbban fog ráérkezni a Nap az üveggyárak fedelére és fénybárdjaival fölhasítja majd, a celluloiddal vesztegelő kamrák, manókkal vihederes bányák sötétjét, parancsát.
Hat napon át verejtéket legyez, zihálást könnyít, a bibliában megigért hetedik…
Proletárok zúdulnak a rét felé, madár magasába, ormok kövéig, ahol dobog a Sors és ámulják a világosság fölkelését.
Munkások a szirt meredekjén, az átcserélt sugárzásban!
Amint a Nap mögül fölmerül a Nap…
