SZINI GYULA: JÓKAI • Egy élet regénye (3)
SZINI GYULA: JÓKAI •
Egy élet regénye (3)
Egy élet regénye (3)
Hirös város az aafődön Kecskemét. De még híresebb református főiskolája, ahová azok iratkoznak be, akik a jogi pályára akarnak lépni. Tatay András tiszteletes uram a természettudományt és mathematikát tanítja, Szabó Sándor tiszteletes uram a filozófiát, Vattai Sipos Imre uram pedig Werbőczy Corpus Jurisának titkaiba avatja be a jogász ifjúságot.
És van a városnak egy csodaembere, aki a fák barátja és a kecskeméti határban több milliónyi facsemetét ültetett el, hogy lekösse a «buckák» futóhomokját. Gyenes Mihály uram városi főmérnök, akinek Pali nevű fia a református főiskolába jár. És Pali 1843 őszén társat kap szobájába – Jókai Móric nevű jogászt.
Móric «kisasszony» – ahogy odahaza nevezik – eleinte idegenkedve nézi az izmos diákot, aki minden reggel félmázsás lapos követ vesz ki az ágya alól és két kézzel emelgeti a roskadásig, testedzésből. De aztán maga is kedvet kap a «sulyzó» emelgetésére.
És teljes az öröme, amikor a kecskeméti diákok közt fölfedezi egy pápai volt társát, Ács Károlyt. Megölelik egymást, mint régi jó barátok.
– Hát te hogy kerülsz Kecskemétre?
– Jogász akarok lenni – feleli Jókai Móric – Pápa levegője nem tett jót nekem. Folyton köhécseltem és hiába ittam a pemetefűteát és keserédes csucsor főzetjét, amelyet a Tapolca partján szedtem. Károly bátyám aztán elhozott ide, mert az orvosok szerint a jó kecskeméti levegő jót fog tenni nekem.
– Hát a Corpus Juris?
– Az nehezen megy belém, de majd csak megbírkózom vele – feleli Jókai. – Apám végső akarata az volt, hogy fiskális legyek.
– Annyi a fiskális már, mint a légy.
– Mit tegyek? Apám az árvák atyja volt Komáromban és főjegyzői állásra pályázott, de kibuktatták. Nemsokára rá meg is halt és halálos ágyán a sérelem, amely érte, még ott rágott a szívén és így szólt hozzám: «Fiam, ne légy hivatalnok. Légy a magad embere. Legyél fiskális.»
Tovább mentek az utcán egymás mellett, amikor egyszerre csak megpillantanak egy furcsa alakot, aki sárgagombos zöld kvekkerköpenyben száguld el mellettük egy csomó fehér lappal, szinlappal a hóna alatt.
– Ej, hiszen ez Petrovics Sándor! – kiált föl Jókai.
A zöldkvekkeres megáll.
– Adjisten, pajtás! Petőfi Sándor vagyok – mutatkozik be.
– Mióta Petőfi? – kérdi Ács Károly.
– Most és mindörökké, ámen! – feleli a kvekkeres. – «Hazámban» című költeményem ezen a néven jelent meg az «Athenaeum»-ban és jaj annak, aki ezután másként fog engem nevezni, mint Petőfi!
– Hát te mit csinálsz itt Kecskeméten, Petr… Petőfi? – kérdi Jókai.
– Szinész vagyok Szabó József uram szintársulatánál.
– Eljátszottad-e már «Coriolanus»-t, amelyet a pápai Képzőtársulatban oly szépen szavaltál? – kérdezi Ács Károly.
– Coriolanus! Kell is az ide! – kiált föl Petőfi haraggal. – «Lindána vagy A tündér és a hajzacskó-levágó.» Ezt játsszuk. Ez jelenti az idevaló előadások színvonalát. És nekem boldognak kell lennem, ha széket vihetek be a szinpadra, vagy azt mondhatom a Mitugrász inas szerepében, hogy «Tálalva van!»
Az alacsony, vézna ember, akinek lecsapódó vállai vannak és mialatt beszél, ádámcsutkája föl-alá szaladgál, hangját pedig valami kellemetlen orrhang torzítja el, most kihúzza magát.
– Pojácamesterség! – és sötét szeme gőgösen fellobban és megszépíti beesett, halvány, csontos arcát, nem szép állát. – Csak az a vigasztalásom, hogy egy kenyéren vagyok Shakespearerel.
– A fő, hogy kenyered van, Sándor – mondja Jókai.
– Kenyér! – viharzik föl a kis ember torkán és keserűn fölkacag. – A sár miatt a kecskemétiek nem járnak szinházba és a társulat az éhkoppot nyeli. Nézd ezt a csomó szinlapot. Ezt kell kiosztanom. Ezzel szerzek néhány fillért. Ha ez se lesz, a «Gyomorkorgás» című csárdába mehetek ebédelni.
– És ez a szép zöld kvekker? – kérdezi gyöngédtelenül Ács Károly.
– Ezt még Pesten vettem a Széna-téren az ócskásnál… Láttam én már jobb napokat is! – és Jókai felé fordulva hozzáteszi: – Milyen derék asszony a te édesanyád, Móric. Tejbe-vajba fürösztött Komáromban és három napig el se engedett.
– Váltig azon csodálkozott, hogy nem iszol bort, mert én elszavaltam neki egy bordalodat.
– Hanem te, Móric, mit csinálsz azonkívül, hogy diák vagy? – kérdezi Petőfi. – Hiszen Pápán irogattál egyetmást…
– A rossz szokást nem hagytam abba – feleli a szerény Móric kisasszony. – Írok én most is. Belefogtam egy regénybe. «Hétköznapok» lesz a címe. De ami téged jobban fog érdekelni, drámát írtam.
– Dráma?! Hohó, pajtás, azt meg fogjuk mutatni Szabó József uramnak, hátha előadja.
– Más célom van vele – mondja pirulva Móric «kisasszony» – be akarom küldeni az Akadémia Marczibányi-pályázatára.
– Mi a címe?
– «A zsidófiú»… Hőse Fortunátus Imre, aki szegény zsidófiúból lett csaknem olyan gazdag ember és bankár, mint a német Fuggerek.
Petőfi elgondolkozik.
– Móric! – szólal meg. – Olvasd föl a drámádat. Menjünk a lakásodra.
Most már nem fontos neki a szinlaposztás. Hiszen drámáról van szó. Hátha egy új Shakespeare írta? Mindenesetre meg kell hallgatni.
És így is történt.
Jókai Mór felolvasta a «Zsidófiú»-t Petőfinek.
A drámát nem egy új Shakespeare írta, ezzel tisztában volt Petőfi is, de Jókai is. Ám volt ebben az írásban valami, ami a «Hétköznapok»-ban még jobban fölcsillant, amit oroszlánkörömnek is szokás nevezni.
A vándorszinész és a diák összeborulva olvasták föl egymás dolgait egymásnak ott a kecskeméti diákkvártélyon. Mondták-e kölcsönösen: «Nagy író leszel»? A kézszorítás, amellyel elváltak, többet mondott ennél. A kopott vándorszinész a szívébe fogadta a kisasszonyosan félszeg diákot. Maga másolta le a «Zsidófiú»-t, hogy «idegen kéz» írása legyen és hogy Pestre küldhessék az Akadémiába.
A diák, aki látta a vándorszinész éhségtől fakó arcát, pénzt ajánlott a másolásért a sorsüldözte fiatalembernek.
Pénzt?! Pénzt fogadjon el attól, akit máris «lelke megmaradt felé»-nek tekintett? A vándorkomédiás bolygótüzű, sötét szeme tiltakozott: inkább éhen halna.
– És a zöld kvekker? – kérdezte magában Jókai.
Petőfi megértette ezt a néma kérdést és mosolyogva mondta:
– Csak ez húz engem ide vissza Kecskemétre. A szállásadó asszonyom vissza akarja fogni a bér fejében, amivel tartozom neki. Enélkül már rég Poszonyban volnék, ahol a diéta miatt jobb sora van a szinésznek, vagy Pesten, ahol a szerkesztőknél kopogtatnék.
Jókai diákszeme fölcsillan. A könyvespolcán hatalmas Páriz-Pápay-szótár van. Hóna alá csapja.
– Gyerünk! – mondja.
– Hová? – csodálkozik Petőfi.
– A szállásadó asszonyodhoz, aki úgy belekapaszkodik a palástodba, mint Putifárné ama bizonyos Józsefébe.
– Mit akarsz ezzel a nagy szótárral?
– Azt csak bízd rám – mosolyog Jókai oly ravaszul, mint egy perzsa mesemondó.
A Páriz-Pápayval beállítanak Göbölyösné asszonyomhoz. Idősebb parasztmenyecske. Szapora szóval adja elő, hogy a szinész úr húsz váltóforintjával tartozik bérért, de elengedi a tartozását azért a zöld nyakbavalójáért.
– Aztán mit csinálna, asszonynéném azzal a nyakbavalóval? – mondja Jókai. – Az ura nem viselheti, mert ez fájin módi, tehát el kellene adni. De ki veszi meg? Egyiknek túlhosszú, másiknak túlrövid. A vége az volna, hogy megenné a moly a szögön… Hanem a szinész úr itt hagyná zálogba ezt a könyvet.
– Nem értöm én a bötüt. Mi az? Biblia?
– Dehogy biblia! – feleli Jókai. – Csak nem hordunk Dunába vizet? Ez olyan jószág, asszonynéném, hogy nem megy bele a moly, de ami benne van, az belemegy az ember fejébe és okos gondolatai támadnak tőle, ami mind aranyat jelent.
– Még az uram se tud olvasni – feleli Göbölyösné.
– A volna csak a baj, ha az ura olvasni tudna! – mondja Jókai. – Nem az ő kezébe való ez. Mert ebben olyan tudományok vannak, amikhez csak asszonynak szabad érteni. Hogy hogyan lehet fiatal legények szívét magunkhoz fordítani, milyen fűvel? Az a fű ott terem a mezőn, de csak ez a könyv tudja, melyik és hogyan kell főzni, milyen ingredienciákkal…
– Az ingiredenciák is benne vannak? – kérdezi az asszony és bizalmatlanul nézi a könyvet.
– Benne, benne.
– Hát csak hagyja itt, ifiuram. Veszett fejsze nyele. Úgyse látok én már pénzt ebben az életben a szinész úrtól.
A Páriz-Pápay ott marad. A kvekker tehát újra szabad. A költő visszanyerte zöld szárnyát és most már repülhet Pest felé.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ezúttal Jókai is elkísérte Pestre. Két-három napot töltöttek el Petőfi és Jókai együtt.
Első útjuk az «Életképek» kiadójának, Frankenburg Adolfnak budai lakására vitt. Nem találták otthon a nagyhatalmú szerkesztőt. Petőfi kéziratot és levelet hagyott Frankenburg számára és Jókai néhány költeménye, novellája is ott maradt. ’
Elmentek a Pilvax-kávéházba. Messziről nézték a híres írókat.
Bekukkantottak a «Csiga» vendéglőbe is, hogy láthassák Vörösmartyt.
A második nap estéjén a Sebestyén-téren a «Török Császárhoz» címzett kávéházban kávét ittak. Utána a Duna partján sétáltak késő éjszakáig.
A parton csak néhány olajlámpás pislákolt. A Duna széles hullámai annál méltóságosabban hömpölyögtek és ringatták a miriádnyi csillag visszfényét. A halászbárkák, a zöldséget és gyümölcsöt szállító dereglyék csöndesen egymáshoz ütődtek. Volt köztük komáromi hajó is. A Gellérthegy tömbje árnyékba borította a másik partot.
A csillagok tudják, hogy miről beszélgethettek. A kopott vándorszinész lesujtó bírálatot mondott a Pilvax divatos nagyságairól, szavai villámokként cikáztak és néha teletöltéssel sujtottak le szoborként tisztelt, élő és halott emberekre. Bolygótüzű szeme beszélt helyette: «Móricom, mienk a jövő!»
És Móric «kisasszony» szívta a fűszeres dunai levegőt, keble dagadt, egyszerre elmult minden félénksége. Hinni, bízni tudott a jövőben annak a kopott vándorszinésznek az oldalán, aki mint valami kósza eb fölüvöltött a holdra… de talán meghallották a mennyországban is.
– Nézd a fejünk fölött azt a páros csillagot! – szavalta a vándorszinész. – Mintha a mi tiszteletünkre gyúltak volna ki oly fényesre! Ez legyen a mi két csillagunk! Legyünk elválaszthatatlanok, mint ez a páros csillag!
A diák lopva és kissé bizalmatlanul nézett a szinlaposztóra. Talán valamelyik szerepét szavalja, amelyet a szinpadon nem mondhat el?…
A Dunapart melyik pontján lehetett ez? Talán épp ott, ahol most egy ég felé tárt karú, romantikusan szavaló szobor áll?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Jókai visszautazott Kecskemétre.
Még nem telt le a robot, amelyet apja emlékéért és anyja kedvéért vállalt: a két jogászév.
És még habozott: festő legyen-e vagy író.
Aztán egy napon remegő kézzel kibontja az ujságot: Az Akadémia döntött a Marczibányi-jutalomról. A díjat Obernyik Károly kapta meg «Főúr és pór» című drámájáért.
És a «Zsidófiú»?
Öt bíráló közül a két igazán hozzáértő, Vörösmarty és Bajza a «Zsidófiú» mellett szavazott.
Ez töbet ért, mint a Marczibányi-jutalom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
1844 július 26-án Gyenes Pali, a szobatársa megkérdezte Jókaitól:
– Mi az ördög bujt beléd, hogy olyan jókedvű vagy? Talán azért, mert első eminens lettél? Hiszen Pápán is az voltál, Komáromban is. Nem úntad még meg?
Jókai elpalástolhatatlan örömmel szólt:
– Petőfi írt nekem Pestről. Olvasd.
És Gyenes Pali elolvasta Petőfi sorait: Vörösmartyékkal egy páholyban ült a Nemzeti Szinházban és Vörösmarty a tavalyi pályamunkákról nyilatkozva igen dícsérte a «Zsidófiú»-t.
– «Majd leugrottam örömömben a páholyból» olvasta hangosan Gyenes a Petőfi sorait.
– Óh, milyen nagy lélek ez a Sándor – mondja Jókai. És milyen hű és igaz barát! Neki köszönhetem, hogy három költeményem – a «Románc», az «Arany és az ember» és «A hármas kín» – megjelent a «Pesti Divatlap»-ban.
– Mindig csak az a jó barát, aki messze van – mondja szemrehányóan Gyenes Pali.
– Nem, Pali – szól melegen Jókai – neked köszönhetem az egészségemet. Te tanítottál meg arra, hogy a nehéz kődarabbal megedzzem a testem és minden reggel hideg vízben megmosakodjam. Nézd, milyen erős lettem. Már nem köhögök többé.
– A kecskeméti levegő, barátom!…
– Óh, Kecskemét! – szól Jókai és megszorítja barátja kezét. – «Kecskemét tett engem íróvá, testben-lélekben itt frissültem fel, itt erősödtem meg.» *
Jókai szavai.
Jókai az íróasztalhoz futott és szép gyöngybetűivel levelet kezdett írni. Gyenes Pali halkan mögéje lopózott és a vállán keresztül olvasta, amint a levél készült:
«Kedves Anyám!
Végeztem. Elvégeztem a tizenhárom éves iskolai pályát, bár vele együtt a tévedéseket, csalódásokat, mik az ifjút, a gyermeket majd kísérik, majd vezetik, csalogatják és üldözik, – elvégeztem légyen! vagy ha mikor őket teljesen elhagyám, mi életem elhagyásával hihetőleg ugyanazon órára fog esni, ily megelégedetten mondhassam – mint most, – hogy végeztem! Mint első eminens jöttem ki az iskolából, vajjon a világ micsoda kalkulust fog adni?…»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A bábból kibujt a pillangó.
