XI.
XI.
Az özvegy végre megkapta az ujságos-bódét, kitünő helyen, a körút egyik forgalmas sarkán.
Szeptemberi verőfény ragyogott az üvegkalickán, megaranyozta a külföldi folyóiratokat, glóriába vonta Dekobrát és Bettauert. Közöttük a nő lábbadozó mosollyal tett-vett, mint valami színpadon, elkülönítve s mégis részt véve az utca életében, a legnagyobb nyilvánosság előtt.
Esti, minthogy útjába esett a bódé, olykor megállott itt, már nem mint pártfogó, hanem mint vevő. Vásárolt egy ujságot, pedig nem is volt rá szüksége. Érdeklődött Margitka állapota iránt.
– Köszönöm, – integetett az özvegy, amint félkesztyűs kezével rakosgatta a lapokat – nagyon köszönöm. Meglenne. Csak a koszt rossz. Nem adnak eleget – súgta titokzatosan. – Nekünk kell pótolnunk. Minden másodnap egy kis vajat viszünk. Gyalog. Mert a villanyospénz is sok.
Aztán rátért a gimnazistára:
– Szegénykémnek az idén meg kellett ismételnie az osztályt. Tavaly háromból bukott. Tetszik tudni, a füle miatt. Nem hall. Nem hallja a tanárok beszédét. A balfülére megsiketült:
Esti nem hitte, hogy a földön bármit is rendbe lehet hozni. Hiszen látta, hogy mihelyt megfoltozta a nyomorúságot egy helyütt, az nyomban ki is lyukadt más helyütt. De titokban legalább egy csöpp javulást remélt, valami látszólagos enyhületet, valami viszonylagos nyugalmát, egy jó szót, mely földeríti, megjutalmazza. Most ő leste az alamizsnát.
Télen szakadt az eső. A bódé az általános áradásban egy világító-toronyhoz hasonlított. Az özvegyasszony helyett a fehér varrónő szolgált ki. Ideges vidámsággal énekelte:
– Mamus meghült. Mamusnak fájnak a lábai. Mamust most én helyettesítem.
Esti hazamenet a bódéra gondolt, melyben – úgy tetszett – a nagyobbik lány is fázik s az özvegyre, aki ágyban fekszik. Otthon leült kandallója mellé. A parázs rőt fényt vetett spárgaszínü függönyeire.
Kedvetlenül állt föl.
– Unom én ezt – sóhajtott –, nagyon unom.
Később már csak félszemmel figyelte a bódét, messziről, mikor az autobuszra várt. Torkig volt velük. Ha csak tehette, elkerülte őket.
– Halljanak meg – dörmögte. – Én is meghalok, éppoly nyomorultul, mint ők. Mindenki meghal.
Az özvegy meg a családja nem tolakodott. Miután ismételten kifejezték, hogy csak neki köszönhetnek mindent – ezt a sok mindent – mentek a maguk útján. Nem akartak többé terhére lenni.
Nem látta őket, nem hallott felőlük.
