Kürti Pál: A VELENCEI KALMÁR • felújítása a Nemzeti Szinházban
Kürti Pál: A VELENCEI KALMÁR •
felújítása a Nemzeti Szinházban
felújítása a Nemzeti Szinházban
Az 1623-ból származó Folio mint Shakespeare vigjátékainak kilencedikét foglalja magába A velencei kalmárt. A lordkancellár komédiás-csapatának közönsége bizonyára jóízüen végignevette a darabot és különös kedve telhetett Shyloknak, a rőtszakállas, nagyorrú zsidónak mókáiban.
A Gesta Romanorumnak egyik novellájában van a font emberhúsról szóló alkunak ősi fogalmazása. Ebben a novellában az uzsorás nem is zsidó és az egész kis történet az ügyvédi talárba bújó kisasszony furfangjának kedvéért készült. Tudjuk, hogy Shakespeare ismerte a Gestákat. Igaz, hogy az az olasz novella, amelyből A velencei kalmár meséjét merítette, már zsidónak tünteti fel az uzsorást, de semmi okunk feltételezni, hogy Shakespearet mintaképében különösen megragadta volna a zsidó figurája; komor oldaláról sorsát meg sem láthatta. A régi olasz novellaíró is, Shakespeare is csak úgy és annyiban szerepelteti a zsidót, amennyire meséjüknek szerelmi bonyodalma megkívánja.
A velencei kalmár nem olyan vígjáték, amelyet szerzője egy tragikus figurával tarkított, hanem vígjáték Shylock alakjával egyetemben. Ha mégsem annyira töretlen komédia, mint a Sok hűhó semmiért, vagy a Tévedések játéka, úgy ez a törés Antonio figurájában van. Shylock mondataiba csak hamis naturalisztikus felfogással lehet tragikumot belemagyarázni és bizonyos, hogy az Erzsébet-korabeli komédiás bohóckodva játszotta a fura vén zsidót, akinek a darab végén igazi vigjátéki bűnhődésben van része.
Ma Európa-szerte úgy játsszák Shakespearet, ahogyan azt a német romantika Shakespeare-kultusza szentesítette. Igy történt, hogy Shylockból minden szinész nagyarányú tragikus alakot igyekszik formálni. Ez a durva félreértés csak onnan származhat, hogy a zsidó-emancipációval járó érzések, amelyeknek keletkezése időben egybeesik a német romantikával, ösztönösen tiltakoztak a shylocki komikum ellen. Ami a középkornak magától értetődően komikus volt, az az akkori érzelmek számára tragikus szinben tünt föl.
Ma túl vagyunk azon, hogy a zsidóemancipáció ideológiájának érzelgős oldala a Schylock alakjában rejlő vaskos komikumot elfödje előlünk. És mégis csak tragikus Shylockokat kapunk. Ennek oka nyilván a szinészeti tradiciók erejében van; a szinházak megszokták azt, hogy Shylock szerepét egy tragikus hajlandóságú jellemszinészre osszák és igy nincsen mód felfogásbeli változásra. A Nemzeti Szinház reprizén Gál Gyula játszotta Shylockot. Alakítása – a tragikus beállítás értelmében – pompás volt. Tisztességesen közepes képet adott egyébként az egész előadás.
De igazi Velencei kalmárt csak akkor fogunk kapni, ha megszabadult a tragikus Shylock ballasztjától. Akkor derül majd ki maradéktalanul játékos gráciája, muzsikás könnyedsége, üde naivitása.
