8.
8.
Naplemente Vidin után, a víz csöndesen fodrozódva százszínű uszályt tereget, barnán ködlenek a partok, lakatlannak tetszik a táj, de úszó szigetünkön itt-ott csipkézik az élet. Bolgár diákok fájdalmasan egyhangú kórusa fátyolozza be a lelkünket, ó boldogság, titkon megérinteni egy kis kezet, mely megrezzen, de nem ijedten, csak halkan intonálva egy egekig lendülő szerelmi szinfónia első tételét.
A száj közömbös szavakat mond, melyek elfojtott izgalomtól remegnek. Az ujjak a parányi kézzel játszanak, mely hirtelen, szinte magára eszmélve húzódik vissza a térdre.
– Orosz csoportban táncolok, – meséli a lány. – Ne gondoljon a régi orosz balletre, mi már másutt vagyunk, megtanultuk a helleraui meg a Laban-féle iskolát.
– Látom magát, – mondom, – amint a lányokkal gyakorol, egy szál trikóban, maga a leggyönyörűbb. De ne higyje azért, hogy féltékeny vagyok a tanítójukra, mert nézze, ebben a pillanatban úgy érzem, hogy én vagyok a tanító, látom magam előtt, ahogy az én kommandószavamra emeli a kezét meg a lábát és hajladozik és körben forgatja a derekát, maga gyönyörű. És ne higyje, hogy féltékeny vagyok az édesapjára, aki régen, régen térdén lovagoltatta szűzmeztelen magát és megcsókolta ott, ahol akarta. És ne higyje, hogy féltékeny vagyok…
A lány csodálkozva emeli rám a szemét, nagy kék szeme van, olyan, mint a Duna vize, mikor benne tükröződik a felhőtlen égnek selyme.
Elhallgatok. A kezét keresem. Ajkamhoz vonom, a lány riadtan körültekint, nem látják-e. A födélzet csaknem üres, most van a vacsora ideje.
De mégis, a lépcső karfájához erősprofilu fiatalember támaszkodik.
– Ne féljen, – szólok, – azt fogom mondani, hogy maga orosz.
