IV.
IV.
A humor többnyire líra – mint éppen a kiszolgáltatottság s a halkság. A humorista azt látja felebarátaiban, amibe a maga lelke mulatságából öltözteti őket, s nem véletlen, hogy még olyan sok figurát látó epikus-humoristáknak is, mint Jean Paul, vagy éppen Dickens e figuráik egy kaptafára járnak s ugyanúgy vagy angyalok, vagy ördögök, tehát aszerint külömbözők, ahogy elnézéssel vagy elítéléssel látottak, mint a romantikus mesemondó Jókainál (ki külömben, mint elébb említve volt, nagyon is tud humorista lenni). A nagytekintetű Mr. Pickwick, ki mindig nevetséges helyzetekbe jut, az ünnepélyes Mr. Micawber, kinek mindig több a gyereke s kevesebb a pénze, mint kéne, az aggszűz Mrs. Trotwood, ki anyább minden anyánál, a hülye Mr. Dick, ki okosabb minden bölcsnél, s nemcsak az angyali kis Dóra, amint fürteit rázza, de kis pincsikutyája is, amint elvakkantja szeme elől a haját, ami belelóg: mind csupa angyalok, egyformán angyalok, – az ember mindig sírhatnék a meghatottságtól, mikor mulat rajtuk vagy velük. Aki igazán lát és tud más embert, mint önmagát: Stendhalnak, Balzacnak, Flaubertnak, Zolának nincs humora. (Egy kivétel persze van: Shakespeare, de mert ő csudamód éppakkora lirikus, mint emberlátó.) Heltainak imádnivalóan aranyos és bolondos írásaiban sok mindenféle figura felbukkan, de én valamennyit s egyben a Heltai egész megható életbölcseségét s világismeretét közös nevezőre hozva találom egy pici históriájában: mikor az imádott nőnek fáj a foga s a szerelmes ifjú elviszi a fogorvoshoz, de a drága fél, hogy majd fáj neki, a fiú meg, hogy megmutassa, mennyire semmi az egész, beül a foghúzó székbe, s kihúzatja egy ép fogát – ám a drága még mindig fél, még mindig nem mer, a fiú pedig újra meg újra visszaül a székbe s fogat húzat: kétszer, háromszor, harminckétszer, s mikor erre a drága elé áll, ez végignéz rajta s csak ennyit mond: “pfuj, hisz ennek egy foga sincs!” – és otthagyja. – Ebből a G-húrból megy a Heltai egész költészete, lirája, epikája; minden könyvét, minden betűjét érdemes elolvasni, minden sorába éppúgy beleszeret az ember, mint bele magába, – a végén, ha majd súlyos kötetenkint egymás mellé könyvedzik ez a tetemes oeuvre s mellettük áll szerzőjük, az ötvenéves elmúlt érett férfi, elnök, tekintély s a becsületrend lovagja: az olvasónak símogatásra lágyul a tenyere az impozáns oeuvre s a nagytekintetü szerző iránt.
