Elek Artúr: NAGY ISTVÁN
Elek Artúr: NAGY ISTVÁN
Húsz-huszonöt évvel egy kitünő művészünknek az volt az egyik érdekessége, hogy fel-felbukkant a Műcsarnok kiállításain, aztán eltűnt róluk nyomtalanul. Hová lett, senki sem tudta. De valahányszor újra megjelent, mindannyiszor üdébb és tisztább természetillat áradt belőle. Olyan hatást tett a figyelőre, mint egy törpe termetű atléta, ki fejével belefúrja magát a fényességbe, az árnyékba, a színességbe s mikor a természetnek ezekkel az elementumaival teleszítta magát, egy-egy festményén lobogó lendülettel mindezt kibocsátja magából. Koszta József volt az a művész és ő reá emlékeztet Nagy István, ki évek multán most újra megtölti alkotásaival a Nemzeti Szalon termeit.
Koszta József is őserejű lendülettel robogott bele a művészetbe, Nagy István is. Mind a kettő magános ember, városkerülő, bizonyos mértékig emberkerülő is. Kosztának azonban tágabb az érdeklődési köre, kultúrával telítettebb a múltja is. Éveket töltött Münchenben, Rómában s nagy koncepciók témáival is sokat viaskodott. Még ma sem mondott le megvalósításukról. Nagy István hozzá képest csak töredékábrázoló. Nagy vehemenciával fúrja fejét a természetbe és hatalmas alkotó furorral alakítja ki azt, amit belőle meglátott. De nagyot markolnia belőle eddig még nem sikerült. Azért-e, mert csak egy lendületre tud alkotni s annyiból egy-egy motívum kikerekítésére, a neki megfelelő egyensúlyzó motívumra s a térre, melyben van és amely körülveszi, már nem futja? Aligha, Nagy István előadási módja az impresszionistákéra emlékeztető. Gyorsan rögzíti meg a benyomást, nem törekszik egyenletes előadására, nem merül a részletekbe, hanem többnyire csak jelez. Igaz, hogy azt mindig hatalmas erővel.
Utolsóelőtti kiállítására, mikor a művészházbeli első bemutatkozása óta először jelent meg a nyilvánosság előtt, szokatlanul hatott művészetének a torzószerűsége, amely beérte a motívum felének, sőt annál is kisebb részének megábrázolásával s az egyensúly biztossága után áhítozó szemet az előadás temperamentumos erejével igyekezett kielégíteni. Azóta érdekes haladás észlelhető művészetében. Mostani kiállításának több olyan képe is van, mely a magasabbrendű elképzelésnek, az elrendező elképzelésnek, a kompoziciónak fogalmához közelebb jár, mint a régebbiek. Az emberi alak is gyakrabban megjelenik tájain s nem mint staffage, hanem mint a kompoziciónak a tájjal egyenlő fontosságú része.
Másik ujsága ennek a kiállításnak a szín. Nagy István első kiállításán csakis fekete krétarajzot mutatott be. Igaz, hogy a rajz határán messze túlmegy az, ahogyan Nagy István a rajznak eszközével a természetet és önmagát ábrázolja. Előadásának módja festőibb nem is lehetne. Krétája nem konturt rajzol, hanem foltokat fest a papirosra, s ahol előadása vonalas, ott is finoman elkent tónussal lágyítja egymáshoz a vonalakat. Szín nélkül még sem lehet kimeríteni a természetet. A gyönyörködő szemnek sok élménye – s éppen a legértékesebbje – kifejezetlen marad a színektől elvonatkozottan. Nyilván ennek a kielégítetlenségnek sarkalására nyúlt Nagy István a színes krétához. Művészetének jelentős meggazdagodását jelenti a megszínesedése. Színei ugyan egyelőre még nem egészen a színesség principiumában fogantak. A szerepük inkább másodrendű: arra való, hogy a fekete rajzelképzelésnek alapul, vagy háttérül szolgáljon. Hogy a fekete festés komorságát földerítse és megfrissítse.
Azért játékosság nincsen ezekben a pasztelokban. Komor viaskodások látomásai azok. Olyanvalakié, kinek az élet feketén tetszik föl és kinek a természet színei feketével megitatottan jelennek meg. Ugyanilyen hatásuak paszteljei is. Színes ábrázatukon keresztül tetszik a fekete skeleton, a sötét élmény, melyre csak utólag derültek rá a reménység színei.
A kiállítás jelentékeny előre való lépést jelent Nagy István művészetében. Hogy a nagyok közé kerüljön, kiknek ereje megvan benne, ahhoz az kellene, hogy szemhatárát ki tudja tágítani. Hogy a világ számára ne apró motívumokat jelentsen, hanem motívumok összefüggését.
