Hammerschlag János: NÉGY OPERABEMUTATÓ •
(«Fanni», Szabados Béla operája az Operaházban – «Donna, Simone», Dohnányi Ernő vígoperája – «Laterna Magica», Kósa György énekes mimodrámája – «Karneval», Lavotta Rudolf zenés grand guignol-a a Városi Szinházban)
Négy magyar újdonság két operaszínen egy hét alatt: álljunk meg tisztelegve egy pillanatra, a kritikai fegyvert lábhoz téve! Ha van is a négy között olyan mű, amely tizenöt évig várt bemutatójára – mégis, mintha a régi bűnök most jóvá tevődnének és egy friss fejlődés lüktető érverését éreznők. A művésznek ma kell hallania művét, hogy holnap továbbmehessen egy lépéssel, és előretörésében már sarkában kell éreznie a közönséget. Magárahagyatva csak a genie tud alkotni, de a genie nem korszakot teremtő, csak betetőző. A publikumnak, mely ma a művészek egyetlen maecenása, követnie kell a régi nagy maecenások példáját: ám kritizáljuk védenceinket – de ne vonjuk meg tőlük eleven érdeklődésünket!
Négy zeneszerző, négy életkor. Harminc, negyven, ötven, hatvan körül vannak. Négy évtized, négy stílus. Mert mostan minden évtizednek saját zenei stílusa van. De nem ez a döntő. Mert nem az a stílus ez, amely az embert teszi. És ne is mérjük össze, amit a véletlen állított egymás mellé. Igyekezzünk művészeink mindegyikét egyéniségének természetéből megérteni.
Szabados Béla mesterhez mi, fiatalabb muzsikusnemzedék, valamikor valamennyien tanulni jártunk és valamennyien ma is csodáljuk sokoldalúságát, technikai tudását, diszkrét ízlését. Külön érdemei vannak a magyar nyelv zenei deklamációjának kiépítése körül. A szövegíró Mohácsi Jenő drámai költeménye olyan, mint a békésen csobogó tenger, amely egyszerre csak, egy hirtelen-haragos hullámgesztussal elnyeli a bátran himbálódzó vitorlást és azután halk melankóliával mosolyog az emberhalálok fölött az esti alkonyatban. Mohácsi a négy felvonás minden drámaiságát a harmadikba sűrítette össze. Az első kettő csak gondtalan praeludium, a negyedik csendes rezignációban múlik ki. Szabados Béla alapjában lyrai kedély. És a «Fanni»-ban egyéniségének megfelelő szövegre talált. Előkelő inventiójának szines fellegei nem tűzhányó kráteréből törnek ki. De formaépítő művészetének ökonomiájára vall, hogy az egész operában nincsen két percnyi muzsika, amely fölöslegesnek érzik.
Szederkényi Anna «Laterna magica»-ja egy a szenvedélyek poklában vergődő női lelket vetit teljes meztelenségében a fehér vászonra. És ez szószerint veendő. A szín maga a kifeszített vászon. Csak a meztelen lélek burkolódzik szerencsénkre Péchy Blanka kifejező játékú testének szép vonalaiba. A Lelkiismeret, a Vágy, a Hazugság perszonifikációi, a kép keretén kívül állva magyarázzák és egyben tüzelik avagy csittítgatják recitáló énekükkel, a mimikai játékban ellentétesen kavargó indulatokat. A szinpadi beállítás ötletes és érdekes, de sok igyekezet vész kárba a libretto fogyatékosságain. Talán előnyére válna, ha a mise en scéne az egész történésnek irreális voltát, mint küszöbalatti indulatok álombankiélését kifejezetten akcentuálná. Kósa György zenéjében van stílus, erő és szín. Monodikus recitáló modorát itt is – mint a «Laodaméia» kantátában következetesen megtartja. Zenekara a disszonáló harmóniák sorait széles oszlopokban szüntelenül hengergeti elő, az orchesterből föl a szinpadra, mázsás súlyként gurítja őket a vergődő nő lelkiismeretére, színültig megtölti velük az egész szinpadot és még mindig tovább gurítja új tömegeit a hatalmas hengereknek, míg csak a nézőtér is szinte fulladásig meg nem telik vélük. Kósa György erős, eredeti és értékes tehetség. Egyelőre csak a felszabadító, feloldó, felemelő erők kiegyenlítő hatását nélkülözzük művészetében.
Lavotta Rudolf nevét régóta ismerjük. Nagytudású, francia ízlésen nevelkedett, gyakorlott tollú zeneszerző. «Karneval»-jában egy szép táncosnőért vívott, életre-halálra menő bizarr tőrpárbajban izzón ölelkezik a walzer a keleti hastánccal. Az egész mű, bármennyire raffinált és scenikailag hatásos, mégis idegenül hat egy Grand Guignol-szinház különleges miliőjéből kiemelve.
Dohnányi Ernő igénytelen kis egyfelvonásosa már évekkel ezelőtt bejárta a német szinpadokat. A vígopera könnyed gráciája pezseg benne. Kár, hogy a szöveg nem engedi az igazi humort szóhoz jutni. De Dohnányi mesteri kézzel tartja össze a szellem hijján szétfoszló cselekményt. – A három oly szétágazó stílusú mű zenei betanításával Karácsonyi István respektábilis munkát végzett. És a Városi Szinház legjobb fiatal erőit Radnai Erzsit, Christián Lilit, Ábrányi Margitot, Harmath Hildát, Szedő Miklóst, Maleczky Oszkárt küldte a tűzvonalba.