BABITS MIHÁLY:
BABITS MIHÁLY:
Nem tudom, újat mondok-e, ha ideírom azt, amit én a regényíró indiskréciójáról szólva gyakorlatilag a kérdés tengelyének tartok: hogy az indiskréciót nem a regényirónak kellene megtiltani, hanem a kritikusnak! A regényíró más síkon mozog, a Költészet síkján; távol az egyéni és kicsi valóságok, az esetleges élet síkjától. Mindazt, amit a Regényben mond, egy láthatatlan, de széttörhetetlen keret emeli ki az aktuális valóságok világából: annak, amint egyszer formát öltött, többé az aktuális valósággal semmi vonatkozása: époly kevéssé, mint a képnek a fallal; noha tartását és helyét a faltól kapja. A kereten belül külön tér mélyül és külön idő foly.
A kritikus azonban már azáltal, hogy egy valóságban megjelent művet kritizál, az aktuális valóságba kapcsolódik. A kritikus ítél; azaz diskurál és cselekszik. Nem: időtlen művek alkotója, hanem a Kor beszélő és cselekvő embere, s így kötelezi mindaz a diskréció, mindaz a tekintet, ami az aktuális életben minden beszélőt és cselekvőt kötelez. A kritikus nem élvezi a Költészet területenkivüliségét; minden szava aktuális hatású – s minden szava, mely a művészi alkotás helyett a magánéletet érinti: nem egyéb, mint pletyka.
Valóban semmi baj sem volna, s ez az egész ankét fölöslegessé válnék, ha a Kritika hajlandó volna megmaradni egyedül jogosult esztétikai szempontjainál s azt látni a műben, ami: azaz alkotást; nem pedig naplót, vallomást, vagy – pletykát, ahogyan ma divat. Igazi művésznek még a naplója is alkotás (Dichtung und Wahrheit) – nemhogy alkotásai naplók volnának. A kritikus jogkörébe csak az tartozik, ami a műben alkotás. Emögött ami van – az anyag, melyből az író alkotott, a mű viszonya az emberhez, az emberekhez, az «aktuális valósághoz»: lehet egy későbbi életírás, történetírás tárgya: a kortárs minden célzása ilyesmire csak indiskréció.
Indiskréció, rosszhiszemű és veszedelmes! Kell-e a műkritikusnak a modellre gondolni, mikor az aktképről mond ítéletet? Nem rosszhiszeműség lenne-e úgy beszélni a művészről, mintha képének főcélja – a modell levetkőztetése volna? Már pedig az irodalom kritikusai és olvasói igen gyakran így beszélnek az íróról. Ezért van az, hogy az író sokszor szinte fél közzéadni művét – e sorok írója például éppen ama Timár Virgil fiát – mely még a kommün alatt készült – két évig rejtette fiókjában. E halasztás nem óvta meg attól, hogy egyes kritikusok ne lássanak a műben aktuális politikai állásfoglalást, vagy élő emberek portréit s személyes indiskréciókat.
Ki hát az indiskrét? Az író? Nem százszor inkább a kritikus-e – amiben benne van az olvasó is, minden rosszhiszemű harmadik személy, ki az író és modelljei viszonyát firtatja? Ebben az esetben – mint a szerelem dolgaiban – az igazi bűnös és szemérmetlen – a néző. S a Regény indiskréciójának kérdését nem a regényírók, hanem a kritikusok elleni cenzurával kellene megoldani. Ha kevesebb volna az indiskrét kritikus, mindjárt kevesebb lenne a kulcsregény és pamfletregény is – az oly regényíró, aki végre is minden magasabb cél nélkül hajlandó azt adni, amit keresnek benne s szinte várnak tőle. A modern, indiskrét kritika, mely a műben nem alkotást, hanem dokumentumot lát, így lesz agent provocateur és kerítő.
