Hajdu Henrik: GYÖRGY OSZKÁR: TITKOK
Hajdu Henrik: GYÖRGY OSZKÁR: TITKOK
Ez a könyv tele van sötét reflexiókkal. Írója legszívesebben befelé néz, önmagába, – nem csoda, hogy az élet külső jelenségeit jóformán meg se látja. Más kérdés: szabad-e a műalkotásban olyasmit keresni, ami nincs meg benne? A kritika sose lehet oly önkényes, hogy egy lírai verskötetbe történelmi dokumentumokat préseltessen. De ha a kor lázai és izgalmai mindenkin átvonaglanak, (és biztos, hogy átvonaglanak), a költő, az idő heroldja, művészetének kárvallása nélkül nem fojthatja magába a legáltalánosabb érzéshullámokat.
Csakugyan, a Titkok verseiből hiányzik valami. Talán a teljesség esztétikailag megnyugtató hatása, talán a spontán erő, amelynek még a leglégiesebb zenéből is ki kell áradnia. S hidegek is ezek a versek, mert nem az élmény mámorából születtek, csupán egy-egy gondolat elemeiből kristályosodtak formába.
A kötet három ciklusa (két vers hijján az egész könyv), elsősorban metafizikai problémákat érint. De már a bevezető vers holmi álmélységekbe siklik:
Ejteni messzi dalt
hí a ködökbe halt,
egymás húsába mart
bizonytalan birok.
hí a ködökbe halt,
egymás húsába mart
bizonytalan birok.
Nem értem. Sőt nem is érzem. Csak az írás végén búg fel tisztán e bús sor, hogy György Oszkár költészetét pontos távlatba állítsa:
Sötét múzsám: halál…
A Titok-cikluson ez az árnyék fut át, akár az aranyködös alkonyban ballagó teheneket festi, akár a kuckóba ejtett botban a gyökértelen, örök kóborlót mutatja, amely «mint Lázár fölkel és jár megint», vagy a «Nyitott ablak» maupassanti hangulatot idéző éjszakai rettegését írja le. Schopenhauer nyomán az «örök én» meggyőződését hirdeti. Egyes darabjaiból a nemi szerelem láza csap ki, (Szerelem-baj, Fürdőben, Tizenhatévesek), majd a szavak kegyelméért esd, mintegy átmenetül az Anyaság-ciklusához; itt a szó, amott már a gyermek foganását ünnepelve. A versek beállítása az új részben is a régi: az élet és halál gondolati ellentétei. Most «kilenc hónapnak mélyin át» várja a gyermeket s kéri, bocsássa meg neki a sírt, aztán asszonyához fordul:
por leszel s a kéz,
mely tündököltet:
kioltni kész
tüzed, hogy ujra váltsa
és por leszek, ki érintettelek…
mely tündököltet:
kioltni kész
tüzed, hogy ujra váltsa
és por leszek, ki érintettelek…
Közben állandóan szemünk elé bukkan egy szó: «csoda.» Nyilván azért, mert ebben oldódik fel György Oszkár tűnődése, félsze és borzongása, amikor az anyatestben a jövő csirájának növését figyeli, amikor az anya elé a kisded köd-arcát ringatja, vagy kislányát föltartja az ég arany-világai felé. És a csoda érzését mégse tudja belénkszuggerálni. Nem, mert írásai általában nem eléggé átéltek: a vers eleje rendszerint szépen fölível s a vége (ugyancsak rendszerint) zűrzavarba fúl. Egy példa:
Mesélő kedved most mesélhet
és ámulásod madár-seregét
szállathatod, hogy új szemek egét
cikázza át az ősi élet.
és ámulásod madár-seregét
szállathatod, hogy új szemek egét
cikázza át az ősi élet.
Gyermek születik gyermekeknek.
Tested bizsergi még anyád ölét
s már gyermeked köd-arca ring eléd
s még benned is csodák remegnek.
Tested bizsergi még anyád ölét
s már gyermeked köd-arca ring eléd
s még benned is csodák remegnek.
Később, ugyanebben a versben, kijelenti, hogy az istenek
hagyják, az évek hadd gyűrűzzék
törzsünkre a jegyző gyűrűt,
hadd törje ágasabban a sűrűt
agancsunk, hogy könnyebben űzzék.
törzsünkre a jegyző gyűrűt,
hadd törje ágasabban a sűrűt
agancsunk, hogy könnyebben űzzék.
Mi ez? Forog velem a világ. Nem tudom, hova jutottam.
Másik példa. Ezt mondja gyermekének:
Téged is fogtak szűk szobák,
honnan vakok és ostobák
nem kérdő porral sírba hágnak.
honnan vakok és ostobák
nem kérdő porral sírba hágnak.
Itt még csak a rím kényszere se sodorta a költőt, – bár a költőt a rím kényszere nem is sodorhatja. Ez az eszköz fölcsillanthat egy-egy mélyebb, rejtettebb, váratlanabb szépséget, de céllá sose válhat. Kár, hogy György Oszkár, aki pedig nyelvünknek régi és finom művésze, erről többször megfeledkezik.
A harmadik ciklusban (Napló) kissé kifénylenek a korábbi komor színek. Világosabban, emberi viszonyok közt látjuk a költőt is, szobájának négyszögében s egy «gyümölccsel gazdag kertben, sugarak hűvös lángosán.» De aztán ismét elborul ege; «jön a vihar és én elébe rontok», írja, «mert énhozzám jön, nem mindenkihez». Ez a kemény elszigetelődés lehűt. «A lírikus gőgje», – mondom. S voltaképp az történt, hogy a kép monumentalitása a második sorban szétfoszlott.
De azért György Oszkárnak vannak hibátlan zengésű teljes versei is; a «Vadlúdak», valamint az Anyaság-ciklus IV. és a Napló-rész XII. darabja líránk szép magaslatai. Formaművészete viszont mindenütt erős és biztos.
Aki jól figyel, e szelid és gyakran elhibázott, de mindig komoly írásokból sok elfojtott gőgöt olvashat ki, a különb sorsra született, félreismert ember gőgjét. György Oszkár egész fiatalkora óta vidéken tanárkodik; társtalan lélek, most már végképp magába fordult. Amikor idegen égtájak hívják, Baudelairet és Verlainet fordítja; erejére vall, hogy önállósága e kirándulásokon csak megedződött.
