I.
I.
Primayer Irma egy gazdag pesti ügyvéd és háztulajdonos leánya volt. Lechnert, amikor Berlinbe utazott, már régi szerelem fűzte Pestnek irodalmilag művelt, híres szépségéhez. Irma - atyja ellenkezése és a körülötte forgolódó arisztokraták udvarlása ellenére - híven kitartott «Ödön barátja» mellett, akkor is, amikor Ödön Berlinben tanult és csupán szerelmének változatlanságát bizonygathatta hosszú szerelmes levelekben: «az igaz szerelem erős, oly igen erős, ott is győz, hol az másnak lehetetlen, mindenható ő». Ezeket a leveleket, csakugy mint az ifjú udvarlásait, Primayerné nemcsak szívesen vette, hanem különös és kedves módon elő is segítette a fiataloknak Pest és Berlin közötti levelezését, egyszersmind elrejtvén ezt az öreg Primayer előtt. A levelek Primayer Irmához kétféle alakban jöttek Pestre. Ezek egyikének az öreg Primayer előtt is Irma volt a címzettje. Ezek voltak a «nyilvános levelek». A többiek azonban (a nagyobb rész) kettős borítékban, Primayer Jánosné címére érkeztek, belső borítékukon egyszerüen «Irmának» felírással. A «nyilvános levelekben» Lechner kedves kisasszonynak szólítja titkos jegyesét, kit sokszor ugyanazon a napon, a Primayernénak küldött és kettős borítékba zárt levélben kedves angyalkának nevez. Ezek egyikében írja, hogy bennük «mindig csak rólunk és szívünkről lesz szó».
«Isten adott erőt és jó szülőket nekem és adni nem felejtett egy kedves őrangyalt mellém, hogy ezek segedelmével megküzdhessek az élet balsorsával s ha lankadni kezd erőm, egy gondolat - csupán egy - jó szellemem sugallata hatja át szellemem és nincs hatalom, mely visszatántorít.» (1866 nov. 25.) De érzelmes kitörése mellett humora sem hagyja el. «Képzelheti - írja ugyanitt - mint szorul szívem azon gondolatnál, hogy most e papír elmegy kegyedhez, kedves kisasszony, én meg, dacára a berlini kosztnak, nem lapultam annyira össze, hogy magamat is idemellékeljem.»
«Az érzelem gyerekkorom óta nőtt fel velem.» Ez az érzelem iratta vele, még Berlinbe költözése előtt, az akkortájt vidéken tartózkodó imádottjának: «estefelé el-elnézek kertjébe, mely most olyan csendes, oly elhagyatott. És ha megkondul a kis esti harang, nékem úgy tünik, mintha messziről kedves hangját hallanám; s akkor mit érzek, azt nem mondhatom; míg elcsendesül ismét s magam vagyok.». Ez a finom kis hangulatkép még ma is, amikor pedig már régen elfakultak és illatukat vesztették a levelekben máig őrzött sanssoucii, tegeli, grunewaldi rózsák, ibolyák, nefelejcsek, híven tükrözi gyermekszerelmének gyöngédségét. Szerelmének emlékét Lechner haláláig őrizte. «Fölöttébb finom művészi ösztöne és választékos ízlése nagy befolyást gyakorolt művészi fejlődésemre» - írta még élete végén is, fiatalon elhúnyt feleségére emlékezvén. *
Lecher Ö. Önéletrajzi vázlat. A Ház 1911. évf.
