2.
2.
Az órák ketyegtek és zörögtek a falak között. Halvány világosság szűrődött be az ablakon a függönyök elsárgult csipkézetei és elnyűtt rongycafatai között. Az emberek nehezen lihegtek a takarók alatt s az idegeikben már megmozdultak az ébredés ördögei.
Átfordították a testüket, s aki meglátta az ablakot, az nyűgölődő haraggal még sötétebbre fogta a szemeit.
De kint fehér, kék és rózsaszínű fodrokban jött a világosság. Fürge ezüstgyapjas nyájak meneteltek az égen, árnyékuk elfoszlott a csöndben s mint egy aranyfolyó csobogott körülöttük a hajnal. De mindez csak a beépítetlen szürke grundokról látszott ilyen vigasztalólag. Az utcák még színtelenek és hűvösek voltak. A házak, mint valami megmerevedett dromedárok feszültek egymásnak sárga homlokukkal.
Időnként csípős, friss szelek tántorogtak errefelé a folyótól és meglobogtatták a gyárkémények kék-fekete füstzászlóit. Az emberek, akik kifordultak a kapukon, fáradtan és unott lamentálással csoszogtak előre ezek alatt a zászlók alatt.
Péter és Károly valahonnan az út felső végéből, a pályaudvar árnyékából indultak el a gyárak felé. Károly könnyű kamaszkedvvel beszélt, Péter, mint aki nem aludt ezen az éjszakán, szinte fogóval szaggatta ki magából a szavakat és sötét karikák gyűrűztek a szemei alatt.
– Megbeszéltétek, hogy elmész hozzá s te el is mentél. Ezt értem – mondta Károly. – De nekem sohsem volt olyan szerencsém, hogy egész éjjel egy lánnyal maradhattam volna. De lehet, hogy ki sem bírnám vele egy egész éjszaka.
Péter fölényesen mosolygott s kemény tenyerével hátbacsapta a másikat.
– Mit tudod te, hogy hogyan volna, ha egyszer ottmaradhatnál. Én sem mondom, hogy akárkivel elpocsékolok egy egész éjszakát. De ez a lány olyan, mintha tetőtől talpig be volna cukrozva. Mondtam is neki, úgy szeretem az ízedet, mint a gazdagok szerethetik a jó süteményt.
– Kövér. Nem az én gusztusomra való.
– Ráütöttem a combjára és úgy visszarúgott a húsa, hogy majd kiestem az ablakon.
– Jó, hogy ki nem estél – mondta a másik nevetve. – Legalább majd a szeretője dobhat ki, ha egyszer rajtakap benneteket. Nem szeretem az ilyen játékot. Ez a lány az övé, mért nem hagyod meg neki.
A karmeliták templomában föllobogott a hatórai harangszó. Három érctorok énekelt egyszerre, fölkergetett galambrajok szálltak ki a torony keleti ablakán. Följebb és följebb emelkedtek, túl a hömpölygő füstgomolyagokon s kitárt szárnyaik ragyogtak a napban. A két fiatalember fölnézett a magasba, az arcuk derűs volt, gyerekkori emlékek zsibongtak meg a vérükben, de azért nem feledkeztek meg mostani életükről és arról sem, amiről beszéltek.
– Mit kezdene azzal a ligeti alakkal? Soha egy fillére sincs, soha nem dolgozik, még őrá is kereshetne, szegény.
– Ez már az ő dolguk – felelte Károly. – Egy jó és egy rossz ember is megférhet együtt, ha szeretik egymást. Mit tudhatjuk mi, kinek milyen módon igazodik el jól az élete.
Péter megállt és barátságosan vállonkapta a másik fiatalembert:
– Mit tudhatod te, hogy hogyan szeretem én azt a lányt? Ki tudja azt, hogy ő az, akit én először szerettem ebben az életben. Tudod, én olyan természetű ember vagyok, akit vezetni kell és ő megfogta a kezem és elvezetett magához és bevitt az ágyába. Én ezért hálás vagyok neki és úgy szeretem, hogy ti azt már meg sem érthetitek.
– Nem kell olyan vaknak lenni az embernek. Én már tizenötéves koromban voltam lányoknál, mindig azt hittem, az az igazi, akihez éppen bejutottam, s aztán mindig más akadt s most már tudom, hogy mindig az újabb a jobb.
Megindultak. Péter karonfogta a másikat és így lépegettek tovább.
– Azért nekem van igazam. Szeretem azt a lányt s akár a nyavaja törje ki azt a harmadikat.
Szelíd nézésű, nyúlánk fiatalember volt, valósággal nőies finomságok sugároztak ki belőle s most elszánt gesztusokkal ágált az úton a szurkos gyárpalánkok és a feltúrt homokbuckák között. Érezte, hogy vér van az ereiben, érezte, hogy éhesen és szomjasan él s hogy neki is joga van a nagy, még ki nem ismert élethez. Kavarogtak benne az érzések és gondolatok, de hirtelen, mintha meggyávult volna, nem mert őszintén, maradék nélkül megnyilatkozni a másik előtt. Pedig mennyi mondanivalója lett volna. Mintha finom, hosszú tűvel szurkálnák, megborzongott, ha a lányra gondolt. Miket tudna róla mondani, a haja puhaságáról, a meleg karjairól és a kis cselédszobáról, a vörösszemü lámpáról, ami ott égett a fejük fölött, aztán lehúzták a kanócot, elment tőlük a fény és a lárma és ők magukra maradtak a mélységes sötétben. Most beszélt, beszélt, de a szavai üresen kongtak vissza a füleibe, kilendített karjaiban inkább a védekező, mint a harcias mozdulatok éltek.
– Ha így belebolondultál, még elveszed feleségül. Zöld dolog ez az egész.
Péter felemelte a lehajtott fejét, kereste a másik tekintetét, majdnem kétségbeesett volt a fáradt, tétova pillantása.
– Bemutatnám neked, ha akarod – mondta. – Nézd meg, hogy érdemes lenne még feleségnek is – visszatartotta a lélegzetét és úgy várt a válaszra.
Károly fölényes hangon nevetett, piros ajkai közül kilátszottak az egészséges fogai. Egy kis nyálcsöpp fröccsent ki az állára, jobb kezefejével szétdörzsölte. Aztán egészen másról kezdett beszélni.
Péter is elhallgatott a megszédítő szerelmével. Egy ideig szó nélkül mentek egymás mellett, összefogták két lelógó kezüket, mint a gyerekkori pajtások.
A gyárak már megkezdték a dudálást, sípolást, és kolompolást. A sötét, magas kémények tövéből kieregették a fehér gőzfelhőket, amik vadul nekivágtak a füstnek és pillanatok alatt szétfoszlottak, mint a fölismerhetetlenné lőtt madarak. S egyre teljesebbé vált a villamosok, a csörömpölő teherkocsik és a komoran menetelő emberek zajongása. Az úttest kétoldali gyalogjáróján jobbról is balról is tolakodtak előre a munkások csoportjai, kormosak és olajosak voltak már így a kora reggelben is, álmos szemeik pillogtak a szürke sapkák és behorpadt keménykalapok alatt s himbáló karjaikban ragyogtak a kávés-üvegek és a bádog főzelékes csajkák.
– Ha szombaton el nem bocsátanak, beiratkozom a technológiára, hogy rendbejöjjek az olajmotor-szereléssel – kezdte újból Péter. – Szeretném valamire vinni az életben.
– Úgy néz ki, hogy a szerelőknek jövőjük lesz. De mi lesz a famunkásokkal? A vas egyre inkább kiszorítja a fát, maholnap már a gyerekeinket is gépekkel fogjuk csinálni.
– A jó szakmunkás megházasodhatik, vagy akárhová elmehet a világban. A jég hátán is megél.
Ismerősök mentek el mellettük és ismerősök jöttek velük szemben. Köszöntek egymásnak s néha szóltak feléjük valami csípős tréfát és ők is visszafeleseltek. Minden darabosan kuszált volt körülöttük s az ő érzéseik is ide-oda hullámoztak, nem volt egy pont, amiben hosszabb időre megkapaszkodhattak volna. Péter, időnként, mintha szédülés fogta volna el, elszorult tüdővel megállt, sóhajtva nagyokat lélegzett.
Károly nevetve heccelődött:
– Köllenek neked lányok! Látom, hogy úgy tátogsz már, mint a halak a parton.
– Kicsit nehéz így. Mintha megereszkedtek volna az inaim.
– Gyerünk jobban, mindjárt bedudálnak nálunk is.
Jobban nekiindultak, de azért nem eresztették el egymás kezét. Így, ebben az egységes ritmusban, mintha könnyebb lett volna a járás, előre-hátra lendítették a karjaikat s a cipőik nagyokat puffantak a poros úton. A járda szélén megfüstölődött, csenevész fák álldogáltak, kevés volt rajtuk a levél s az ágaik között nem énekeltek madarak.
– Egy, kettő, három, négy… huszonhét – Károly hangosan számolta a lépéseket egyik fától a másikig. S egyszerre megtorpant és ijesztően megszorította a barátja kezefejét.
– No? – kérdezte a másik, anélkül, hogy föltekintett volna. – Fáradt vagyok, a szentségit.
– Nézz csak előre, ott a fánál áll a Sanyi. Hm! Mintha épen téged várna.
Forró vérhullám futott át a másik fiatalember testén. Pelyhedző arcbőre elvörösödött, szemei tétován előremeredtek.
– Ott van. Csakugyan ott van – mondta s eleresztette a szomszédja kezét. – Nem félek tőle. Jó, ha akar valamit, én nem félek tőle.
Mentek tovább előre.
Egy elnyűtt ruhájú, sovány fiatalember állt a sarki fa alatt. Lábai keresztbecsavarodtak, vállával nekidűlt a fa piszkos törzsének. Hajadonfőtt volt s kezeit a két nadrágzsebében tartotta. Károly és Péter már egész közel voltak hozzá, mikor elmozdult a fától. A fejét előretolta és a gerince hajlott volt, mint az ugrásra készülő állaté.
Károly érezte, hogy a levegő sűrűsödik és nyelhetetlenül fölhevül körülötte. Egy autó futott ki most a mellékutcából, veszetten ordított, fehér csipkekalapos nő ült a nyitott kocsi belsejében.
Honnan és hová menekült ez a nő?
Sanyi már ott állt a két fiatalember előtt s mielőtt még azok szólhattak, vagy kitérhettek volna előle, összeszorított öklével, akár valami dorong hegyével belelökött Péter mellébe.
– Hol voltál az éjjel? Mi?
Károly előrelépett, hogy odaálljon a két ellenfél közé:
– Mért kezded vele úgy, mint valami útonálló?
Péter mellére kapta két tenyerét, fejéből leszaladt a vér, szinte csak dadogva tudott megszólalni.
– Mi közöd ahhoz, hogy hol voltam? – s még mondani akart valamit, már fölágaskodott benne is a kakaskodó virtus, de látta, hogy a másiknak már megint ökölbe szorul a keze, hirtelen félreugrott az ütés elől.
Károly balról állt a támadó fiatalember mellett s most egy önkéntelen mozdulattal belekapaszkodott oldalról a derekába. Birkózni kezdett vele, a földre akarta teperni.
Néhány artikulálatlan kiáltás.
Aztán egy acélpenge jelent meg a levegőben, megvillant a napban, s kemény ívben lefelé zuhant.
Károly éles, mélyreható fájást érzett a nyaka tövében, karjai eleresztették a másik embert és elvágódott a földön. Oldalt dűlt, üveges, előremeredt szemekkel bámult rá a megvadult fiatalemberre. Érezte, hogy kiömlik a vére, meleg patakban fut le az inge alatt. Kétségbeesett sikoltással kiáltott segítség után, s megmaradt kis erejével menekülni próbált, mint valami félig agyonvert kígyó csúszott ki a kocsiút közepére.
– Gyilkos! – ordította. – Gyilkos!
Látta, hogy a kés most már vörösen lobog a levegőben és ujra lecsap és megint s a Péter vékony, finom alakja tántorog a fa körül, mintha meg akarna kapaszkodni, de nem kiált s mint valami rongytömeg egyszerre összecsuklik a fa tövében.
Az emberek, akik lógós fejjel és érzéketlenül iparkodtak munkahelyeik felé, megálltak egy pillanatra, a hangok irányába fordultak, aztán futni kezdtek a hely felé, ahol tehetetlenül feküdtek a leszúrt emberek és friss vérszag gőzlött a levegőben.
Péter csöndesen feküdt a fa alatt, Károly rekedten kiáltozott s a harmadik fiatalember vad ugrásokkal nekiiramodott a szabadon hagyott úttestnek.
– Fogják meg! Gyilkos! Fogják meg!
Biztatások és kemény indulatszavak csörömpöltek a levegőben. Az álmosszemű emberek testében megmozdult a vér, voltak, akiket a verekedés színhelyére gyökerezett a kiváncsiság s voltak, akik hajszoló ösztönnel utánavetették magukat a menekülőnek.
A gyilkos fiatalember már messzire előrefutott tőlük, hallotta az üldözők ordítását s ezek a szavak, mint megannyi ostor, még eszeveszettebben hajszolták. Az egész ember rohanó két láb volt csak, a rémület és az élniakarás őrülete dolgozott bennük. De az üldözők is elevenek és vérszomjasak voltak már, mint a hajtóvadászatok kopói és egyre közelebb jutottak a menekülőhöz.
Sárga, túltömött villamos kanyarodott ki az egyik keresztutcából s a menekülő fiatalember most, mintha szárnyrakelt volna, úgy látszott, hirtelen fölemelkedik a földről, hozzátapad a rohanó villamos hátuljához s az utolérhetetlenül magával ragadja a csillogó, végtelenbefutó síneken.
Az üldözők tömege kielégítetlen dühhel, lihegve és káromkodva megtorpant.
– Eltűnt – mondták. – Elvitte az ördög, a gazembert – és megfordultak, futólépésben siettek vissza oda, ahol a szerencsétlenség történt.
Nagy, fekete embertömeg gyűrűzött a két lemészárolt barát körül. Már telefonáltak a mentőkért s a legközelebbi őrszobából lármázó, tarka csapat élén futólépésben jöttek a rendőrök. S voltak, akik nyugtalan kíváncsisággal kérdezgettek s mások, akik minden bizonyosság nélkül magyarázkodtak, siránkoztak és átkozódtak.
Péter összezsugorodottan, ölébeejtett arccal feküdt a fa alatt. Az egyik rendőr odament hozzá, félkézzel hanyatt fordította, a megsebzett test hangtalanul elnyúlt a porban.
– Ez már befejezte – mondta a rendőr, minden érzelmesség nélkül, hivatalos szakértelemmel. Aztán fölemelte hüvelyébe dugott kardját és a tömeg felé söpört vele:
– Mit állnak úgy ide, ha ez nem panoráma? Félre! Félre! – parancsolta. – Arrébb, hogy rá ne taposson valaki a hullára!
A körültopogó emberek ábrázatáról lehulltak a maszkok, a nyers, kemény vonások megenyhültek s voltak, akiknek a szeméből kibuggyantak a könnyek, lefelégurultak, mint a gyöngyszemek s elvesztek a bajuszok és szakállak sűrűjében, vagy ráhulltak a durvaszövetű ruhákra s azok fölitták őket, mint a vízcsöppeket a sivatag homokja.
A mentők is megérkeztek, s most már mindenki körülöttük tolongott. A fiatal orvosok ott foglalatoskodtak az útközépen az ájultan nyöszörgő másik fiatalemberrel. Lefejtették róla a ruhát, hátán és mellén sötét vércsíkok remegtek.
– Mi van a Péterrel? – kérdezte legelőször, hogy magához tért. Az emberek össze-vissza beszéltek, de senki sem adott neki egyenes feleletet. Hordágyat tettek alája, aztán betolták a mentőkocsi belsejébe, mint valami sötét, hűvös kamrába.
Óh, milyen mély és kiismerhetetlen a távoli élet kavargása! Egészen más csábítja a kisgyereket, más a nyugtalan fiatalságot, más a kiégett öregeket, de mindenkit kerget és hív valami és senki sem ér utól semmit. Egy óriás körhintába vagyunk befogva, mi hajtjuk a hinta küllőit és mi hintázunk a szédülő ladikokban. S ha valaki kiesik az egyik ladikból, bizonyosan beleesik a másikba. – Előre hát, csak tovább, tovább – gondolta Károly a mentőkocsi hullámzó ritmusára. Hanyatt feküdt, nyitott szemei belekapcsolódtak egy kis villanykörte vörös fényébe s ő most úgy érezte, hogy ez a kis fénypont az, ami vigyáz rá s a napok és esztendők lépcsőjén fölfelé segíti majd az ő elgyengült életét.
A mentőorvosok is odamentek Péterhez, lehajoltak hozzá, megmozgatták a karjait, s aztán ők sem tudtak egyebet mondani, mint előbb a rendőr.
Lehúzták róla a kabátot és szép hosszában ráterítették a mészszínű arcára s a vörösen kivirágzott mellére.
Az út két oldalán ide-oda futottak, csörömpöltek, és lefékezetlenül rohantak már a villamosok, a nap ragyogott a rendőrök sapkagombjain és a gallérjukra varrt bádogcsillagokon s aztán megint őrjítő kitartással fölbődültek a gyárak szirénái s ezekből a hangokból láthatatlan horgonyok nyúltak be a tömeg közé, szétzilálták és egyenkint és nehézkes csoportokben behúzták őket a gyárak és műhelyek kapuin.
