FÜST MILÁN: KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: MEZTELENÜL
E cím nyilván azt akarja kifejezni, hogy a költő megtalálta magában legigazabb őszinteségét, hogy legyőzte mindazt, ami eddig annak ellensége volt. – Meztelenül: ez a cím azt jelenti, hogy mindent megútált, ami felruházta, vagy felcicomázta beszédét, – hogy meztelen szeretne lenni végre, mert eddig nem érezte magát annak.
Jól megértjük ezt a vágyat, ezt a nosztalgiát az őszinteség után. A dühöt, amely élete delén fogja el az embert, mikor körülnéz s megállapítja, hogy sok mindent elmondott már, csak éppen azt még mindig nem, amit a legjobban szeretett volna világgá kiáltani, ami szívét a legjobban nyomta. Megértjük a lázadásnak ezt a vágyát a művészet ellen, amely vezet minket s alárendeltjeivé tesz: hiszen hányszor nyugodtunk bele, hogy ne azt írjuk, amit akarunk, hanem, amit sikerül megírnunk… Hányszor hallgattunk el olyankor, mikor aggódnunk kellett, hogy egy-egy nyers szín nem elég művészi… Mi finnyásak voltunk, mi konok önmegtagadással szolgáltunk valamit, ami belőlünk fakadt ugyan, de nem mi voltunk: a művészetet. S eközben eltelt az idő: sovárgással telt el valamely megkönnyebbülés után. Önzésünk még harsogóbb hangsúlyt követelt megnyilatkozása számára, személyiségünk egy még jobban túlizzított reflektorfényt. Azt a katharzist könyörögtük magunkra, amelyet talán csak a teljes őszinteség céltalan, megbánást keltő és mégis oly boldogító vihara hozhat létre bennünk.
Csomagold be mind, ami volt, ami régen
volt, ami édes, mind csomagold be…
… … … … …
… … … … …ékes igéim,
hogy hősi-igazul járjak egyedül,
egyszerű ember, az egyszerű földön
s meztelenül legyek amint megszülettem,
meztelenül legyek, amint meghalok.
Kosztolányi lerázta magáról mindazt, amibe belefáradt, amit várnak tőle, összes nyűgeit, eddigi formáit, rímeit, a kikerekítés kötelességét, az indulati egység követelményeit, – igyekezett teljesen szabaddá lenni, – s megpróbálta, vajjon művész lesz-e még akkor is? S amit így írt, költészete legszebbjei közé tartozik.
S ha nem is mondja még el azt, amiért e nagy őszinteségbe kezdett… (így érezzük legalább!) – s ha egyelőre még csak egy-egy pillanatáról számol is be… Olyanok a versek, mint a villanás, fellobbanás, hirtelen tűz, – korábban, vagy későbben elhamvadnak, – még egy-egy szikra hull csak a forró hamuból s ezzel vége! – Ennyi az egész? – csodálkozunk eleinte, bármennyire megkapónak találjuk is már magát a versek nagy igénytelenségét. De aztán úrrá lesz felettünk. S nem tudjuk letenni könyvét.
Egy-egy látomás, azon nyersen, úgy, ahogy agyában vagy szívében végigcikázott – egy-egy indulat eredeti melegében és szinében: e költő legnagyobb erőpróbái közé tartozik.
Mintha be akarta volna bizonyítani magának, hogy amit odavet is, az is művészet! És akkor is, ha ő maga tudomást sem akar venni művészetéről. – Az akarok lenni, ami vagyok, – nem akarok szebbet mondani, mint amit valóban érzek! – minden művész sokszor adott magának ily parancsot. De Kosztolányi engedelmeskedett is e parancsnak. S egy csodálatos képessége volt segítségére abban, hogy véghezvigye, amit akart. Mihelyt ki kell fejeznie mondanivalóit, mihelyt fogalmaznia kell, őt a fogalmazás csodálatos szenvedélye elragadja – s ennyi elég, hogy minket is elragadjon. Minden ereje, tudása, fantáziájának minden szeszélye benne izzik és vibrál kemény és végérvényesen ható szavaiban. Szereti a szavakat s játszik a szavakkal, – néha azok ihletik. S oly pontosan alkalmazza azokat: csalhatatlan érzékkel. Impresszionizmusát nyilván nem csak szemlélete, könnyen lelkesülő temperamentuma ihlette, de a sokféle színben-szóban való duskálás öröme és reménye is kecsegtette.
Eddig is csodáltuk kifejezőképességét s e verseiben még jobban csodáljuk. Impresszionizmusa eddig is, mint a kábítószer: oly szédítő volt s oly megkönnyebbülést okozó amellett – s e verseiben még sokkal inkább.
Mert ezekben a versekben végre lényének az a soha be nem telő követelménye, hogy libegnie kell a libegéssel s változnia a változással: ez a követelőző bizonytalanság, amit a lélek legjelesebb impresszionizmusának nevezhetünk, – oly mértékben élheti ki magát, ahogy soha eddig, amíg forma kötötte. Még több alkalma nyílik anyaggal, szóval játszadoznia, azt bűvész módjára kavarnia s e kavargásból aztán mint a virágot: a tisztaság világításában nyujtania felénk hirtelenül, legfőbb mondanivalóit.
A legkisebb mozdulatot is tökéletesen megfigyelni, egy könnyű, véletlen, átsuhanó érzésre pontosan rámutatni, – egy virágot felvenni a földről s abban szeszélyesen, játékosan az egész élet szimbolumát megsejteni, – majd elhajítani a virágot, könnyelműen, gyalázatosan azt, amit az imént megcsókolt, – majd cigarettára gyujtani s e cigaretta füstjét, füstjének karikáit s a háztetőt, amely felé gyűrűzik: boldogan figyelni s jobban szeretni, mint amit szeretni kellene… lengeni a térben és időben határtalanul és talajtalanul s kiszolgáltatnia magát teljesen az «ignorabimus» szörnyű mementójának, – de aztán észbekapni hirtelen s az örök-dolgok iránti áhítattal végső véleményt mondani minderről együtt: ezt a Kosztolányi Dezsőt e kötetében még tökéletesebben ismerjük meg, mint az eddigiekben.
S e végső kinyilatkoztatásai aztán olyanok, mintha kalapácsot ragadott volna s ércszögekkel verné ki a bizonytalanságot, mintha törvénnyé akarná kovácsolni szavaival, ami esetlegesség.
Igen: a szavai. Bármennyit gondolkodom is felette, végül mégiscsak ezekhez kell megint visszatérnem.
Egy jelenetet lehel oda elénk. A jelenet semmiség, az eszközök, amelyekkel ábrázolja: az eszköztelenség. S mégis nemsokára izzani kezd, ami jelentéktelennek tünt s egyre keményebb és fehérebb izzással. A szavai izzanak. S mi nagyszerűnek találjuk, amiről el se hittük, hogy az lehet.
Felnéz egy kivilágított ablakra s eltünődik, vajjon ki élhet mögötte? A költők légiója képzelődött már efelől s mindenfélekép. Ő asszonyt képzel a szines lámpa alá:
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját
sűrű cigarettafüstben
olvasva egy
ponyvaregényt?
Mily elvált asszony cifrázta föl
az ócska szines papírronggyal
elrontott életét?
Gyönyörűnek találom ezt a verset, – amelyet oly kétkedve fogadtam, mikor először került elém. Kívülről tudom s mosolyogva szoktam elmondani kivilágított ablakok alatt. Különösen a papírronggyal feldíszített élet hat meg. De mért, mért? S ki mondja meg, hogy ez a pár szó is:
Mily borzas hisztérika
tollászkodik alatta
fejfájósan kavarva rumos teáját…
hogy ez a pár szó mért hat rám úgy, mint valami, amit nem lehet szebben és jobban mondani?
S mért hat meg olyannyira a kis francia pincérlány, aki éppencsak hogy belép a szobába s máris ezerféle mosoly indul el róla, körüle és aki aztán összeszedi mindezt a bohó csillogást, hogy játszi csokorrá kötve lepottyanthassa elém… S a szegény, hervadó, a harminchárom éves lankadt ibolya, – egy szegény-szegény, öreg leány: mért hat meg annyira?
… … … Nyúlszőr-boáját is
azért viseli, hogy alkalomadtán
legyen mivel védekezni, formálni
fejét s maga elé tarthassa, vagy belé
harapjon. Sokat szenvedett nagyon.
Kevés öröme volt. Megcsalták, félrelökték.
Harminchárom éves. Mint Krisztus
abban az időben, mikor keresztre feszítették.
Kosztolányi itt leírt egy lányt: azzal a közvetlenséggel, ahogy mi mind hajlandók volnánk, akik szánakozni tudunk s szánalmat akarunk kelteni. «A szája keserű, fáradt. Úgy mosolyog, hogy fáj. Szórakozottan megy az utcán. Otthon sir,» – mondja Kosztolányi. Egyszerűbben már mondani sem lehet. S mégis, addig kavarja, emeli, viszi egyre magasabbra, azt, amit oly természetesnek találunk, hogy mire odaér: «megcsalták, félrelökték» – már könnyezni is hajlandók vagyunk.
A szegények virrasztanak,
vigyáznak mindenre,
élnek helyetted is
és nem felejtenek,
– mondja egy verse végén. Ezek is oly sorok, amelyeket kívülről tudok. Mit mond bennök? Semmi különöset. És mégis: szavai úgy vannak elhelyezve, hogy valami fenyegető csendet érzünk mögöttük, bennük. A varázsmondatok, vagy jós-igék hatnak így.
Vigyáznak mindenre. – Az ember halottak felemelt ujját véli látni. – Maguk a halottak pedig:
Aki ma meghalt
csak egy órával ezelőtt
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Caesar katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság… … …
… … … … … … … … … … …
Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le
rongyos közönnyel, hallgatással… … …
Megint megpróbáltam, hogy megmagyarázzam azt, ami nem magyarázható: a nagy művészet iránti nagy szeretetet.