MIHÁLY LÁSZLÓ: ÁBRÁND SZÉP ŐSZI DÉLELŐTTÖN
a csendet, meg nem hallod neszét,
nézz a szeliden csillanó avarra:
tájra; el vagyok osztva, szerteszét.
s bús fák tépázott gallyai között
pillanatra minden föléled
s úton, bárhol, csak belém ütközöl.
ami megállít. Mindenüvé látok
szememmel, amely fátylasan ragyog
örök idők őszén kacagva rátok.