GELLÉRI ANDOR ENDRE: VARÁZSLÓ, SEGÍTS
GELLÉRI ANDOR ENDRE: VARÁZSLÓ, SEGÍTS
A présházban gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság; meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón rámsandított: – Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű köhögését: kh… khe…
Thier szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.
Tántorogva fölállt, s a lángok felé fújt: – Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? – és hirtelen fölzokogott.
Szótlanul mentünk ki a présházból.
Őszi tájon haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve. Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak át a felhők táján.
Hogy lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem, gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás mellett, szótlanul baktatunk… aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe pottyantam vissza:
– Te, Thier… hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?… Én azt hiszem, hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a haldokláshoz…
Megráztam a vén cimborát: – Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra… és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon… érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten? Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a betegnek?
Könnyes pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött vissza.
Én erre szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről… Aztán lehajoltunk a sötétbe, inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:
– A virágokat…
– Khe, khe, – feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos szeretettel megölelt.
Ekkor lágy lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az emberiség, a betegek iránt.
– Most hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt… a te egy szál virágod tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az eget szép szavakkal… majd nagyot lélekzik tőle az asszony.
Thier csak könnyezett és fogta a kezem… most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: – Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!
S nevetve állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.
Lefogtam: – Ne szórd el magadról a földi dolgokat – mondtam feddőn –, s az égieket csak bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.
Így bandukoltunk hazafelé a szüretről… Én forrón imádkoztam az éghez, hogy segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli szüretek vidámságának alig hallható tánca… maga a természet lobogjon a számból… és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág szemmel mindezt.
S némán sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!
S csakugyan – ó, átok! – mikor erre gondoltam… izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én könyörögve összekulcsoltam a kezem:
– Csak most az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt ajándékodat!
A szememben könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként, észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.
Thier lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait, átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony házikóját.
Ott állt sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.
Thier rohant, hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért, átnyujtotta a földet és a füvet:
– Ezt te vidd be, – mondta.
És mi, kissé kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk…
Odabent gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.
Virágkoszorús feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:
– Varázsló, segíts…
