20.
20.
Az emberek nyüzsögtek a porban és napverésben. Kora vasárnap délután van. A tarka színek égnek a hőségben s az emberek arca is fénylik, akárha könnyű, híg lakkal lenne bevonva. A fiatal gyári munkások csoportjai s félig paraszti ruhákat viselő vidéki legények és lányok hancuroznak a térségen, a bódék mögött, a szemetes utcácskákban s megállnak, bámészkodnak, heccelődőn kiabálnak és nevetgélnek össze-vissza. Kis pénzek csörögnek a zsebeikben s a szemeik kitágulnak minden bolondság előtt, csodát látnak mindenben és ezek a látomások megölik bennük az egész napi munka fáradalmait és panaszait. A bódék elé kiállanak ezek a csalogató reklámemberek s úgy vonzzák magukhoz ezt a tömeget, mint valami megédesített légyfogók a zümmögő fekete legyeket. Ordítoznak és eltorzítják az ábrázatukat s örülnek, ha odaállnak gúnyolodni velük, ha vihorásznak a mókáikon, mert tudják, akit megnevettetnek, az már egész közel van ahoz, hogy odalépjen a pénztárhoz és jegyet váltson a bódé csodáihoz.
Valahol most éles berregő villanycsengő szólal meg, a tömeg mechanikusan arra fordul és megindul a vándorlás.
– Lehet! Lehet! Lehet! – ordítozza egy vörös egyenruhás fiatalember, s Lucifer maszkjában artikulálatlan üvöltéssel folytatja: – Ollá, ollá, ollá, ollá.
Kíváncsi, ágaskodó embertömeg gyűrűzik a bódé körül.
– Csak egy perc, uraim és hölgyeim, csak egy röpke pillanat! – kiáltozza újból a fiatalember. – Ime itt van a hölgy s önöknek módjában lesz őtet megcsodálni. A kiváló hölgy neve Mottó Frózó, Mottó Elektró!
Tölcsért markolt a szája elé és így trombitálta be a nevet a bámészkodó emberekbe. S mindenki figyelt kihegyezett fülekkel. A fiatalember fáradhatatlanul zajongott, kiszáradt torkában recsegtek a hangok, arcán piszkos gyöngyökben csurgott végig a verejték:
– Mottó Frózó, Mottó Elektró, gépezet vagy szerkezet. Nem él és nem halott, csak meg kell nyomni és megmozdulnak a tagjai és külön a kezének ujjai, vagy amit Önök akarnak, mindenre képes lesz. De ez még mind semmi! Tudományosan tanulságos, olyan, amilyen még nem volt s amit Önök sohasem fognak elfelejteni ebben az életben. Bent csodákat fog művelni és arra lesz hivatva, hogy kiváló élvezettel szolgáljon mindenkit. De hogy itt is bemutathassunk Önöknek valamit, kérek egy cigarettát a művelethez.
Előrelépett, kinyujtotta a karját, mintha egy egész nyaláb cigarettát akarna összeszedni a bámészkodó emberektől. De hiába várt pillanatokig. Végre egy mesterlegény, akinek fehér csipkezsebkendő kandikált ki a szivarzsebéből s egy boldogan nevetgélő lányt szorított magához a balkarjával, mintha megsajnálta volna, földobott neki egy szál cigarettát.
– Nem csalás ez, uraim és hölgyeim és nem ámítás! – szónokolta megint. – Tessék figyelni és mindenki meggyőződhetik róla. – Odaállt a társa mellé, jobbkezét magasra emelte, aztán egy ujjával megnyomta a nő fejetetejét. – Ollá! Ollá!
Az emberek megfeszült figyelemmel vártak s most megtörtént a csoda. Ott állt előttük Motto Frózó, Mottó Elektró, szalmasárga haja koszorúba csavarva, a szemei alá kék karikák voltak festve, s a vörös festékkel meghosszabbított szája majdnem a füléig ért. Kurta, vörös szoknyácska volt rajta s fekete glottzubbony. Hogy valóban a csoda volt-e az, ami most az emberek előtt megtörtént, vagy csak közönséges ravaszkodó játék, azt talán senki sem tudta volna megmondani közülük ebben a pillanatban.
Hogy a fiatalember megnyomta a nő fejebúbját, kinyílott annak a szája, a fiatalember beletette a cigarettát, a száj összecsukódott. A fiatalember meggyujtotta a cigarettát, a nő nagyot szipantott és az orrán eresztette vissza a füstöt. A fiatalember elvette tőle a cigarettát, ő szívta tovább s most határtalan önérzettel és büszkeséggel kijelentette:
– Ime, ez még semmibe sem került Önöknek és már is láthattak valamit, amit eddig még sehol sem láttak. De mindez semmi! Bent szét lesz szedve a hölgy és meg lesz mutatva, hogyan lett öngyilkos kilenc esztendős korában és azt is megmutatjuk Önöknek külön-külön, milyen csodája az a természetnek, hogy ő még ma is él, csak éppen nem lélekzik, szívét nem gyötri a szerelem és egyáltalában nem olyan ő, mint amilyenek mi vagyunk, egyszerű, halandó emberek. Gépezet ő vagy szerkezet! S ott bent csekély tíz fillér belépti-díj ellenében mindenki nyomhat rajta egyet. Nem kell félni, uraim és hölgyeim, nem harap ő, mert nem élő és nem dűl el, ha megérintik, mert ő nem halott. Tanulmányosan tudományos, ollá, ollá, tessék, tessék, még nyomok rajta egyet és megindul, hogy ott bent mindenkinek bemutassa tudományát. – Ujjával megint megérintette a nő sárga fejét, az egész test mintegy mechanikusan megfordult s egyenes lábszárakkal bement a függöny mögé.
A fiatalember még ordított és ígérgette a csodákat s a tömeg hitetlenül és hivő kíváncsisággal föltolult a lépcsőkre és elmerült a bódéban.
Valamennyien csodát szerettek volna látni a tíz fillérükért s megcsaltan, kiábrándultan másztak elő a sötétből. Voltak, akik cinikus grimasszal nevettek egymásra, mások morogtak és káromkodtak a kiáltozó fiatalember felé, aki már megint ott ágált a dobogón. Kezdődött az egész előlről.
Könnyű, semmi munkának látszott ez az idegenek előtt s Károlynak már zihált a gyönge tüdeje s ideges volt, hogy néha közé szeretett volna ugrani a bámészkodó tömegnek s néha alig tudta visszatartani magát, hogy ököllel bele ne üssön a majomkodó lány kimázolt, össze-visszagyűrt arcába. – Nehéz kenyér ez – sóhajtotta magában. – Útálatos mesterség, rosszabb mindennél, amit eddig megpróbáltam életemben. – De a hátamögött ott trónolt a tulajdonos felesége a kasszában s annak semmit sem volt szabad látnia az ő kínlódásaiból. Érezte, hogy csípős, kibontott ostorok csapkodnak a levegőben, dolgoznia kellett fáradhatatlanul. Úgy ugrált és ordítozott itt, mint valami megkötözött ördög s ha bent a bódéban, a sötétben szólt hozzá a lány, tehetetlen elkeseredéssel rávicsorította a fogait. S aztán hosszú órák multán, a késő estében becsukták a bódét. Haza kellett volna menniök, mind a ketten halálosan fáradtak voltak, ő azonban már annyira elvadult, hogy hallani sem akart a hazamenetelről.
– Gyere – mondta neki a lány –, miért dolgozom én veled együtt, ha te aztán egyedül elköltöd a pénzt. Nem látod, hogy milyen gyötrelem így nekem az élet?
Károly elővett egyet az összegyűjtött cigarettákból, rágyujtott, sokáig még arra sem érdemesítette a másikat, hogy feleljen neki.
– Mit gondolsz, meddig mehet ez így? – folytatta tovább a lány siránkozó egyhangúsággal. – Mért csaltál el az újságoktól, ha most nem tudsz békességgel meglenni velem? Ó, ha előbb kiismerhettelek volna.
A másik földühödve rádobbantott.
– Ne zörögj, mert mindjárt szétreped a fejem.
– Ezt már hallottam. Igen, ezt így mondod mindig. De én sem vagyok fából, én sem tudom lenyelni ezt a nagy keserűséget. Hogyan is kerüljek megint egy krajcár nélkül az apám és anyám elé? Micsoda ember lehetsz te, hogy nem tudsz velünk érezni?
Károly zsebretett kézzel a panaszkodó lány előtt járt s közömbös morgással szólt neki hátra:
– Ez az egész nem érdekel engem! Vagy talán törődik valaki az én bajaimmal? Arra se érdemes ez a világ, hogy szembeköpjem.
Egy ideig szótlanul mentek egymás mögött, aztán a lány kicsit meggyorsította a lépteit, utolérte a másikat s a félkarját szeretettel ráfonta a nyakára.
– Gyere haza velem, úgy fáj érted a szívem, ha ilyenkor elmész tőlem. Vagy talán már nem is szeretsz? Mondd meg őszintén, akkor legalább tudom, hogy nincs semmi keresnivalóm ebben az életben. – Ne izélj – dörmögte a másik, de már nem olyan durván és harapósan, mint az előbb. Fölnyúlt a lány kezéhez, hogy leemelje a nyakáról, de az nem akart engedelmeskedni. Súlyosan és szorítón feküdt rajta, mint valami vaskapocs. – Ne beszélj hozzám, ha én nem akarok beszélni.
– Hát mért haragszol rám, hiszen én nem bántottalak… Senki sem bántott. Fáradt vagy, most elmehetnénk aludni, reggelre megint jó lesz minden.
– Utálatos vagy s nagy baj az, hogy nem tudok szigorú lenni hozzád – morgott s a lány átkarolva tartotta a nyakát s csak ment vele lerázhatatlanul. S már ő sem tudta, hogy miért akarna tőle megszabadulni. Olyan elkeseredett volt, hogy legjobb szeretne kilépni a világból, egyedül bolyongni valahol értelmetlenül és érzéketlenül. De komolyan elhatározni sem tudja magát semmire. Ha most ki tudná nyitni a szemeit, úgy, hogy lássanak azok, láthatná a csöndes nyári éjszakát, amint telten és nyugodalmasan lélekzik a csendes ég alatt. S talán ez a kék csönd őt is megnyugtatná, visszaengedné önmagához.
Már kiértek a ligetből, kövezett úton jártak az alvó házak árnyékában. Kihaltnak, a vizek fenekére süllyedtnek látszott ez az egész vidék. A lány fölnézett az égre és az tele volt csillagokkal.
– Várj csak, várj – mondta súgva –, eljön még az az idő, hogy te sem fogod olyan hiábavalónak találni az életet.
S most, még mielőtt a másik felelhetett volna, borzongató segélykiáltások hallatszottak valahonnan a sötét mellékutcákból…
Károly riadtan megugrott, akárha ezek a hangok a hegyükkel és élükkel beleszúródtak volna a testébe. – Hallottad?… Ölnek valakit!
A lány mind a két kezével átkarolta:
– Maradj, ne izgasd magad. Az Istenért, maradjunk itt.
A kiáltások megismétlődtek s aztán hallani lehetett, hogy emberek verődnek össze valahol, a sarkon kilépett egy rendőr, éles, rövid füttyökkel hívja a társait. S aztán emberek jöttek elő itt is, ott is, mintha a földből bújtak volna föl, futottak a hangok irányába.
– Ha meghalt, akkor már jó neki – mondta Károly s a karját megemelte s átfogta vele a remegő lány derekát. – Én már éreztem egyszer a halál szelét s hidd el, nem rosszabb az, mint az élet.
A lány feléje fordult és megcsókolta:
– Az a te bajod, hogy mindig ilyesmire gondolsz.
– Tudom én, hogy te nem érted meg az én bajaimat. De hogyan is érthetnéd, hiszen akkor nekem nemcsak a karom nyomorodott meg – egészen más ember vagyok én azóta.
A lány megint megcsókolta, meleg tenyerével megsímogatta a homlokát, lefelé az egész arcát, olyan gyöngéden és szeretettel, mint ahogyan csak a jó anyák símogathatják meg az ő beteg gyerekeiket.
– Ott van egy farakás, üljünk le egy kicsit. – Nem várta meg, hogy a másik feleljen, vezette s az engedelmeskedett neki.
Hosszú percekig üldögéltek szó nélkül, mint akiknek semmi mondanivalójuk nincs egymás részére s érezték, hogy egészen közel vannak egymáshoz, valahol a tenger fenekén virrasztanak, mindenkitől elhagyottan.
– Már többször is akartam neked mondani, – kezdte végre a lány – legjobb lenne, ha megesküdnénk. Én már úgysem tudnék nélküled élni s ha te sem vetsz meg egészen, mért bujkálunk így az emberek előtt.
– Nem köll nekem az ilyesmi.
– Tudom én, ha egy gyerekünk lenne, te is egészen megváltoznál.
– Egy gyerek…
A lány már megint átkarolva tartotta a nekikeseredett ember nyakát.
– Ha egy szép kisgyerekünk lenne, tudom, hogy akkor a te szíved is fölvidulna.
Károly tenyerébe fektette az állát s csak úgy alig hallhatóan szűrte át a szavakat a fogai között:
– Olyan buta vagy, hogy csak úgy csodálkozom rajtad… Egy gyerek. Hiszen annyit se tudunk keresni, hogy kettesben megélhessünk belőle. Egy ágyunk nincsen, amit beállíthatnánk valami sarokba. Nem is szerethettelek én meg téged igazán.
– Majd lesz. Lesz mindenünk s én nem tudom megérteni, mért mondod azt, hogy még nem is szerettél igazán.
– Szeretlek, mondom… szeretlek, de hát egy kuckó sincsen, ahol meghúzódhasson az ember. Nem jól van az, ahogyan mi vagyunk, egyáltalában nem jól van.
– Fáradt vagy – mondta a lány, – hajtsd le ide a fejed szépen az ölembe.
– Ha nagyon akarod, hát megesküdhetünk.
– No hajtsd le a fejed, hajtsd le ide szépen az ölembe.
Összenéztek s mosolyogtak a szemeik, a lány előtolta a fejét s a másik hosszan, hangosan szájon csókolta.
– Dőlj le – mondta a lány ujból. – Dőlj ide az ölembe, majd elringatlak.
Károly már nem ellenkezett, mintha megolvadtak volna benne a gyötrő szomorúságok, mintha hirtelen elálmosodott volna, szédülő fejével belefeküdt a lány ölébe. Megenyhülten sóhajtott, a vékony ruhákon át érezte a lány meleg, rugalmas testét, valami láthatatlan kezek szeretettel ringatták s alig hogy lecsukta a szemét, már álmodott is.
Jó ember ez, gondolta a lány, olyan ez, mint a falat kenyér. Játszott a szunyókáló ember hajával. A puha, dús hajak csiklandozták a vérét, elégedett volt a sorsával, hogy szinte hangosan föl szeretett volna nevetni. Valahol hármat ütött a toronyóra, nemsokára hajnalodik. Őt is kerülgette az álom, de nem merte lehúnyni a szemeit, mint egy angyal kivont karddal, őrködött a másik fölött. Egy-egy részeg ember tévedt errefelé, énekelt vagy fütyörészett s a hangok úgy jelentek meg előtte, mintha lámpásokat himbálnának meg az éjszakában.
Az égen már megfakultak a csillagok, a szél rózsaszínű fátylakat teregetett szét a magasban. – Ha majd lesz egy gyerekünk, akkor ő is boldogabb lesz – gondolta s megjelent előtte egy világ, ahol símák az utak, zászlók vannak a házak tetején, sok gyerek játszik az utcákon, édes cukorból van még a járda is s langyos tej csobog a kanálisokban.
Az állatkertből már idehallatszott a fölébredt madarak krúgatása és sikoltozása. De a lány ölében még mindig aludt a magáról megfeledkezett ember s most nem gondolt arra, hogy mi lesz holnap s a lány sem gondolt semmire.
Vannak órák, mikor a dolgok levetik álarcaikat, mikor a szögletek letompulnak s a sebek észrevétlenül begyógyulnak a csöndben.
