7.
7.
Sietett haza, hátra sem nézett.
Ajka égett, tehetetlenül nyaldosta. Becsöngetett a kapun és idegesen várakozott a házmesterre. Többször bosszúsan legyintett. Nem igaz, nem igaz, ez az egész jelenet hamis. Már megint ingoványba csalogatja a képzelete. Őrültség! Szeretője!…Lehetetlen. Ez csókolódzik a Kossuth Lajos-utca sarkán, taxisofőrök és álmos utcalányok közt! Őrültség… Most megint határozottan érezte a regény befejezését. Véget érnek a kísérletek, megbicsaklanak a nagy érzések, melyek sohasem tudtak tetté érni, kihül a szív, mielőtt fellobogott volna… Ezt a mai asszonyt, mai embert kell itt megírni az utolsó fejezetben: harminchárom éves korában mélységesen utálja és megveti az élet minden vegetatív folyamatát. A többi? A többi pedig elérhetetlen. Felakasztja magát, mert egyszerűen nem érdekli… untatja az élet.
A gondolat nyugodt s már felforrt benne a hangulat. Levetette gallérját, kigombolta hasán a nadrágját (munka közben nem tudta elviselni a ruhát) és rendkívüli feszültséggel megindította tollát. Ott volt az akadémiautcai szobában, égett a villany, mozdulatlanul terült az ablakokra a zöld függöny… érezte kedves, langyos illatát… most térnek haza… Cecil bevonul, leül az ágyára, ledobja cipőjét, átmelegedett estélyi ruháját… ott ül ingben, nadrágban és hideg a teste, üres a szíve… Most megint megfürdeni, enni, inni, érezni, gondolkodni… ágyba bujni, aludni, felkelni… mindent előlről… Ég a villany és Cecil a zöld függönyhöz lép.
Hátrafordult.
Látja.
Egymásra néznek.
Igazad van, – mondja neki és előrehajol az asztalon. – Igazad van. Ne kísérletezz tovább. Minek? Kiért? Érdekelhet még mindez? Van ennek értelme? Látsz egy célt, hiszel valamiben? Öld meg magad! Állj fel a székre, fonj hurkot a nyakad köré… így, igen… most lökd el a széket… fáj, nem baj, nem is érzed… most jó, jó lesz minden… Így.
Émelygett az izgalomtól. keze kinyúlt az éjszakában, hogy megsimogassa Cecil gyönyörű, kihülő testét.
Hajnalban befejezte a regényt, Cecil meghalt.
Ágyába tántorgott, ahol felesége mélyen, fáradtan aludt. Sokáig virrasztott, aztán ő is nyugtalan álomba suhant. Délután kelt fel, borzongva lapozta át kéziratát és felvitte a szerkesztőségbe. Ott hallotta az érdekes riportot: A szép Roskóné az Akadémia-utcában ma éjszaka felakasztotta magát.
Kábultan, beleegyezőn mosolygott.
