Schöpflin Aladár: ŐNAGYSÁGA ŐRANGYALA • Deval vígjátéka a Vígszinházban
Schöpflin Aladár: ŐNAGYSÁGA ŐRANGYALA •
Deval vígjátéka a Vígszinházban
Deval vígjátéka a Vígszinházban
Lélektanilag nézve, az egész mese alaptalan koholmány. Egy fiatalember szerelmes egy szép asszonyba s hozzá szegődik, de nem szerelemre, hanem csak azért, hogy szerződés szerint megóvja az asszonykát a férjétől, akit szoknyavadász hűtlensége miatt otthagyott a faképnél s akihez mégis minduntalan odahúzza érzékeink varázslata. S a furcsa feladat sikerül, a végén az asszony már hidegen tud a férjére nézni, mert beleszeretett az ügyes hű őrangyalba. Hát ezt nem könnyű elhinni. Olyan leleményes őrangyal nincs a világon, aki meg tudna akadályozni egy nőt, hogy odaadja – vagy ebben az esetben visszaadja – magát annak a férfinak, akit akar. A józan ész és az érzékek káprázata inkább, mint férfinál, mindig az érzékek győznek. Isten a némbert szerelemre teremté, – írta Széchy Máriáról szóló versesregénye mottójául Arany János.
A francia vígjáték külön lélektana szerint azonban másként áll a dolog. Minden elfogadható – s a közönségnek ilyen dolgokban tanusított korlátlan eltűrőképessége bizonyítja, hogy csakugyan el is fogadható –, ami alkalmas arra, hogy mulatságos helyzetek kerekedjenek ki belőle. Deval vígjátékának pedig az a szerencséje, hogy a helyzetek, melyeket a kiinduló kerekít, csakugyan mulatságosak. Már maga az is furcsa, mulatságos helyzet, hogy egy fiatalembernek csak az a dolga, hogy visszatartson egy nőt egy másik férfival szemben olyasvalamitől, amit ő szeretne vele csinálni. Az egész folyton súrolja azt a csiklandós területet, mely körül a francia vígjáték ősidők óta forog s mely még mindig a leghálásabb anyagot adja a közönség szórakoztatására. Devalnak megvan az a világfias ügyessége, hogy mindig csak súrolja azt a bizonyos területet, de nem nyúl brutálisan bele: egyszerre ki tudja elégíteni az emberek élvezetét a pikantériában és polgári erkölcsét, mely tulajdonképpen nem több néhány illemszabálynál. Ezenkívül van szinpadi invenciója és ökonomiája, minden fordulatnál visz a dologba egy kedves ötletet és ötleteit pontosan annyira használja ki, amennyit érnek. Nagyon fontos, hogy sohase használja ki kelleténél jobban. Ötleteinek minősége is jó márka szerint való. Egy ilyen ötletét kiemelem példának. Az asszonyka telefonon beszél a férjével, odavan a szerelmi vágytól, találkozót beszél meg vele. Egy perccel később kiderül, hogy nem is a férjével beszélt, hanem az őrangyallal, az hívta fel a férj neve alatt. Ez azonkívül, hogy valóban vígjátéki gondolkodásból fakad, alkalmat ad arra, hogy meglássuk az asszony érzéki vágyódását, egy kis melegebb temperetúra jöjjön a szinpadra, hogy a szinésznő megjátszhasson egy telefonos szerelmi jelenetet s ezenfelül még reliefet ad az őrangyal leleményességének. A harc a második felvonástól kezdve egészen az asszony és az őrangyal között folyik: az asszony akar a férje után menni s az őrangyal mindig megakadályozza. S itt már olyan dolgok jönnek, melyeknek van lélektani alapjuk is. Az asszony már abban az arányban haragszik az őrangyalra, ahogy nő a vágya a férj ölelése után, dühös rá, panaszkodik rá a szobalányának, próbálja kijátszani, végül el akarja csapni, de az őrangyal nem tágít, nemcsak az őrangyal, hanem a szerelmes férfi is dolgozik benne. Ügyességét Chaplintől vagy más mozihőstől tanulta: ha az asszony a férjével szemben letagad vele kapcsolatban mindent, akkor pizsamában jön ki a fürdőszobából, ha az asszony rázárja a fürdőszoba ajtaját, átmászik az ablakon és a második ajtón jön be; a válságos pillanatban az asszony megpróbál tőle szabadulni haragos szavakkal, hízelgéssel, hazugsággal, még csókkal is meg akarja vesztegetni – ez a birkózás nagyon finoman és elegánsan van megcsinálva, majdnem poézis is van benne – az őrangyal kiáll mindent s mikor az asszony mégis el akar menni erőszakkal is, az ablakdeszkára ugrik: egyszerre fogok veled leérkezni, kiugrom az ablakon. S ilyenkor, minden eszköze fogytán, mit tegyen egy nő? Elájul. Aztán a harmadik felvonásra megint egy új fordulat: az ájulás után álomban az asszony megváltozik, már nem a férjét szereti, hanem az őrangyalt. Ez megint nem lélektani, hanem csak szinpadi fordulat, muszáj elhinni, de nem azért, mert elhisszük, hanem mert a szerző elhiteti velünk, miután az eddigiekben megnyerte bizalmunkat. Szívesen is hisszük, mert kellemesen, elmésen van körítve s mert magunk is azt kívánjuk, hogy most már kezdődjék az egész bonyodalom felgöngyölítése a kívánatos cél felé: kapja meg már végre az őrangyal a nőt.
Az elmés és szellemes játékot elmésen és szellemesen játsszák végig. Szerepe igazában csak Gombaszögi Fridának és Rajnai Gábornak van, ők folyton a szinpadon mozognak, vidáman és frissen dobálják és kapkodják a játék ötlet-labdáit, mind a ketten szinte súlytalanul könnyűek, a szóra pontos tempótartással adják a szót, gesztusra a gesztust, – minden pillanatban játékot játszanak s egy pillanatra sem eresztik ki a közönséget a kezükből. Gombaszögi Frida ezenfelül néhány érzelmes pillanatában a szív igaz hangjait is kihallatja a komédia farsangi jelmeze alól. Somlay relief nélküli szerepén kívül egy-egy rövid jelenetben igen jó epizód-figurákat teremtenek Gazsi Mariska és Gárdonyi.
